Ahhoz képest, hogy Jakab Péter – finoman fogalmazva – saját párttársai baráti tüzébe került, elég magabiztosan posztolgatja országmentő gondolatait. Mit sem törődik a körülötte csapkodó villámokkal, hű marad a szerinte jól hangzó és tömegeket megmozgató „jólétet minden magyarnak!” szlogenjéhez.

Jakab úr egyre jobban hasonlít ahhoz a futballszurkolóhoz, aki mindent mindenkinél jobban tud. Akihez képest Sepp Herberger, Mário Zagallo vagy José Mourinho egyszerű iparos, aki csak véletlenül és hihetetlen mázlival nyert egy-egy nagy trófeát. Az elméleti síkon remekül felkészült, lelkes, amatőr szakember természetesen a pálya melletti kocsma vagy a lelátó biztonságos rejtekében ordibál. Ha a csapat 4-4-2-es felállásban kezd, akkor tuti, hogy 5-4-1-et játszatna, a támadó felfogás helyett pedig a védekezésre helyezné a hangsúlyt, illetve fordítva. Természetesen azt ő is jól tudja, hogy még arra sincs fikarcnyi esélye, hogy a megye kettő öregfiúknak dirigáljon.

Ezért minden adandó alkalommal kiereszti a hangját, hogy felhívja magára a figyelmet. A mellette állók azonban már megszokták üres és tartalmatlan handabandázását, hagyják, hogy a botcsinálta kapitány arcát földöntúli öröm öntse el, miközben mondja, és csak mondja, mondja.

Vajon mikor unják meg a saját szurkolói?