Na jó, a hazai ellenzéknek tényleg nem sikerült ez az összefogósdi. Bár az eleve több sebből vérzett, a valami-ellenesség pedig sosem hozhat létre valódi összetartást, amihez mindemellett az egyívásúság is szükséges, náluk viszont, mint tudjuk ez is hiányzott.

Hiába ez a szállóige, meg hogy a magyar olyan, hogy bizalmatlan meg a saját seggét félti, a politikai céloktól érdek vezérelt közös látszat-összeboruláson kívül, mégis működik ez az egység téma. Erről időről-időre meggyőződöm, pont mikor már kezdeném elfelejteni, jön valami, vagy történik valami, ami újra rávilágít arra, hogy milyen csodálatos emberek is élnek ebben az országban.

Mert a magyar ezzel nem dicsekszik. Nálunk nincs társadalmi múltja az önkénteskedésnek, se a különböző kluboknak, amik például az USA-ban hatalmas népszerűségnek örvendenek. Mert a valahova, valamihez való tartozás érzése mindannyiunknak a velünk született vágya és szükséglete. Kérdés csak az, hogy kinél hogyan, miképp, és milyen mértékben nyilvánul meg ez az evolúciós program. Legegyértelműbben tartozni a családunkhoz, a választott párunkhoz, gyerekünkhöz lehet, ami természetesen óriási töltet, rengeteget ad, viszont ennél tovább is van. Lehet tartozni szellemi közösségekhez, barátokhoz, ahol már nem elsősorban az érzelmi kötelék, hanem a valamiben való hasonlóság érzése játssza a főszerepet. Aztán ezt az érzést egészen ki lehet bővíteni, mármint a közös nevező keresését és az az általi összetartozást.

Emlékszem, amikor a fővárosba költöztem és megtudtam valakiről, hogy szintén Veszprém megyéből származik, megdobbant a szívem és összemosolyogtunk és megbeszéltük, hogy ők is gombócosan eszik a töltött káposztát. Aztán kimész Horvátországba, ahol a tengerparton hallod az alufólia zörgését, amiből hirtelen egy rántott húsos szendvics bukkan ki, amit egy „Petike, vedd fel a szandált, mert sünbe lépsz!” mondat kísér, akkor megint azt érzed, hogy otthon vagy, és megy a susmus, hogy „Hallod, ezek is magyarok”. Aztán minél messzebb mész, netalántán elhagyod a kontinenst is, és több ezer kilométerre a hazádtól meglátsz egy lángos feliratot, már attól izgalomba jössz.

Szóval azt hiszem, minél tágabb értelmezésben keressük a közös nevezőt, az annál nagyobb flow-val jár. És akkor megérkeztünk a hazaszeretethez, amikor csak az a közös bennünk, és csak annak tudunk annyira örülni, hogy mind magyarok vagyunk.

Ez volt az elmúlt pár napban itthon. Elképesztő flow, életérzés és hangulat. Pedig baromira nem érdekel a bringázás és megmondom őszintén túl sokat nem is tudtam a Giro d'Italia versenyzőiről, mégis kirázott a hideg, ahogy az emberek a pesti utcákon, vagy éppen a vidéki utak mellett üvöltve skandálták a hazai versenyzők neveit. Rengeteg cikk született a témában és a nemzetközi visszhangok szerint is teljesen elájultak a külföldiek a magyar fogadtatástól és a magyar szurkolók kreativitásától és erejétől. Legutóbb 2021-ben éreztem ezt, amikor kijutottunk a foci EB-re és hetekig mámorban úszott az ország, és bárhova néztem, örömködő drukkerekkel volt tele a város. Imádtam.

Hát ezek vagyunk mi, kérem szépen. Nem dicsekszünk vele, de megmutatjuk, ha kell. Ezek után mondja azt bárki, hogy mi nem tudunk összetartani!