A feminizmus feminácizmusba hajló radikális irányzatainak aktivistái a permanens forradalom soha nem szűnő tüzében égnek a nyugati világ jóléti társadalmaiban. 

Az ultraliberális baloldali, nőjogi harc folyamatosan az egyik első számú kérdésként jelenik meg a szabad világ – többségében balliberális tulajdonosok kezében levő – sajtójában.

Ennek megfelelően divatos dolog az önmagukat up to date-nek tartó, úgymond felvilágosult feminista körökben Valentin-napon kifejezetten feminista üdvözlőkártyák elküldésével megemlékezni a férfiak és nők között mára már elavultnak számító olyan interakciókról, mint a szerelem és szeretet.

A feminizmus mára már tagadhatatlanul egy heterofób, azaz a férfi-nő kapcsolatokat ellenző, illetve üldöző, valamint férfiellenes, azaz egy, a férfiakat lenéző és üldöző politikai és világnézeti eszmerendszerré, globális mozgalommá vált az ultraradikális balliberális női aktivisták körében. 

A fejlett nyugati világ haladó gondolatait követő feministái számára nem megkerülhető a feminizmus alapvetése, miszerint férfiakra egyáltalán nincs is szüksége sem a nőknek, sem a világnak. 

Aki egy öntudatos feminista nőt akar szeretni, annak ajánlott ilyen üzenetet küldenie:

Az interszekcionális feminizmus egyébként gyakorlatilag azt mondja ki, hogy a nőknek igazából közös az érdekük más elnyomott csoportokkal (LMBTQ..., fekete/sötét bőrű emberek, nemzetiségi/etnikai kisebbségek, a szegénységben élők, a hajléktalan emberek, a munkásosztály, a fogyatékossággal élő személyek és így tovább). Azon túl pedig, hogy közös az érdekük, ráadásul még az is igaz, hogy egy személyt több dimenzió mentén is sújthat elnyomás. Egy színes bőrű magyar transznőt nyilvánvalóan más jellegű diszkrimináció sújt, mint egy fehér bőrszínű magyar, mozgássérült nőt. Ami közös a két helyzetben, hogy az elnyomás forrása ugyanaz a társadalmi rendszer, azaz a gonosz és aljas férfidominanciát megteremtő és fenntartó patriarchátus.