Mindenekelőtt egy apróságot szeretnék tisztázni, amelyet itt is láttam fölbukkanni a kommentekben: Tamás Bence Gáspár, a 444.hu újságírója nem a fiam, nem is ismerem személyesen. Van két fiam, de ők nem foglalkoznak újságírással, meg semmi effélével. (Két lányom is van, és ők se.)

A másik tény: sokan még mindig abban a hitben vannak, hogy én liberális vagyok; holott már mindjárt húsz esztendeje kénytelen voltam (főleg gondolati okokból, de tapasztalatiakból is) szakítani a szabadelvűséggel, tehát sok korábbi művemmel és állásfoglalásommal.

És most elkezdem a viszontválaszomat.

Tisztelt G. Fodor Gábor!

Szomorúan hallom, hogy ön muszájból fölmondott a budapesti egyetemen, mert a kar etikai bizottsága elítélte az ön hírlapírói és szerkesztői munkásságát. Azt, amit a 888.hu csinál, én is helytelenítem – önök reprodukálták, amit erről írtam , köszönöm – , de az önök által annyira gyűlölt fölvilágosodás (közelebbről Kant) szellemében azt is helytelenítem, hogy valamely intézmény valamely tagját büntetni óhajtja azért, amit az illető az intézmény falain kívül művel. Ez ellenkezik a nyilvános és a magánjellegű észhasználat (ez a kifejezés Kanté) inkvizíció utáni szabályaival, és – ha általánossá válik – súlyosan fenyegeti a sajtószabadságot. Ez ellen tiltakozom, bár tartalmilag egyébként nagyjából egyetértek az etikai bizottság fejtegetéseivel, ha a stílusával nem is. (No persze ma nem elsősorban ez fenyegeti a a gondolat- és szólásszabadságot, hanem sok minden egyéb. Mindenekelőtt a konformizmus, amelyet hol támogat az állami tekintély, hol nem.)

Kedves Fűrész Gábor,

kommunizmusról nem akarok most vitatkozni önökkel – pláne, hogy önök „kommunizmusnak” tekintik a legkorábban már 1927-ben tervező államkapitalizmussá változott szovjet típusú rendszereket, amire nincsen semmi okuk; bár a legcsekélyebb mértékben se „kommunista” szovjet rendszer megítélésében se értünk egyet – , csak idézek a föltehetőleg legérdekesebb mai kommunista csoport (amely hol Láthatatlan Bizottságnak, hol Imaginárius Pártnak nevezi magát, s amelynek Tiqqun nevű kollektív publikációsorozatát mindenkinek olvasnia kellene, beleértve önöket) kiáltványából:

 „A munka rendje a világ rendje volt. Összeomlásának evidenciája dermesztőleg hat mindenkire, aki arra gondol, hogy mi jöhet ezután. A munka napjainkban már nem annyira az árutermelés gazdasági szükségszerűsége, sokkal inkább a termelők és fogyasztók termelésének politikai kényszere, azaz a munka rendjének fenntartása, bármi áron. Ahol a termelés elveszti tárgyát, ott a meghatározó társadalmi elfoglaltság önmagunk termelése lesz: mint az ács, akit az utcára tettek, és most bánatában önmagát gyalulja. Innen a szomorú látvány, ahogy fiatalok a legjobb mosolyukat veszik föl az állásinterjúkra, kifehérítik a fogukat az előléptetés érdekében, céges buliba mennek, hogy csapatot építsenek, angolul tanulnak, hogy egyengessék karrierjüket, följebb lépésük érdekében házasodnak vagy válnak el, drámakurzusokra járnak, hogy vezetők legyenek, vagy éppen az »önfejlesztést« gyakorolják, hogy »kezelni tudják a konfliktusokat«. […] Ennek a kis körnek… a nyüzsgése a mobilitás morálja révén tett kísérlet a munka rendjének átmentésére. Mobilizáltnak lenni azt jelenti, hogy a munkához való viszony többé nem cselekvés kérdése, hanem a felhasználhatóságé. Amikor az álláskereső kiveszi a piercingjeit, fodrászhoz megy, és mindenféle »projektekkel« foglalja el magát, tehát ha a saját »alkalmazhatóságán« dolgozik, akkor így demonstrálja a saját mobilitását. A mobilitás nem más, mint könnyű eltávolodás önmagunktól, kis elszakadás mindattól, ami minket alkot, az idegenség állapota, amelyben az Én már a munkavégzés nyersanyagaként ragadható meg. Így válik aztán lehetségessé, hogy a munkaerőnk helyett önmagunkat kell eladnunk. Nem azért kapjuk a fizetésünket, amit csinálunk, hanem azért, amik vagyunk. […] Ez a szocializáció új prostitualizációs parancsa. A mobilitás egyesíti a munka két ellentétes pólusát: részt veszünk kizsákmányolásunkban, és kizsákmányoljuk minden részvételünket.” (Az eljövendő felkelés, 22-23, franciából fordította, az utószót írta és kiadta a rednews.hu, h. n. [Párizs/Budapest], é. n. [kb. 2009], vö. online itt.) 

Így látja a dolgokat a fiatal kommunisták (az ultrabal) mai nemzedéke.

Nyilvánvalónak kell lennie tehát, hogy a kommunizmus ma nem „utópikus”, hanem kritikai (és persze forradalmi) vállalkozás, és végképp nincsen semmi köze (elődeinek se volt) a polgári haladásgondolathoz; az pedig, hogy a fasizmus és a kommunizmus valaminő rokonságban állna egymással, az téves (ráadásul divatjamúlt, elavult) liberális közhely – amelynek a hangoztatása ezen a keményen jobbos portálon némileg meglep.

De ami a legfontosabb: a ráció fölfedezése (vö. F. M. Cornford: Principium Sapientiae [posztumusz], Cambridge, 1952) – amely nem egyenlő a „racionalizmussal”, hisz ez amúgy is papírtigris – az emberi kultúra legnagyobb tette (s újra meg újra meg kell ismételni ezt a fölfedezést). Mármint abban az értelemben, hogy az ész nem egyszerűen az egyes elmék működésének (mint „kifejezésnek”) valaminő kommunikatív összefoglalása, hanem tartalmaz olyasmit, ami általános és szükségszerű a kommunikatív-nyelvi dimenziókon túl. Magyarul tehát: az igazság kutatása nem merő illúzió. Hogy ezt a „velünk született eszmék” vagy egyenesen az „Isten” metaforájával írták le, az mellékes.

A kései liberális világkultúrában, amelynek önök is a részei, alkotóelemei (velem ellentétben), „a gyanú mestereinek” (Marx, Nietzsche, Freud) munkásságából hamis következtetéseket vonnak le. Főleg azt, hogy a ráció közvetlen hozzáférhetőségének cáfolatával (Kant óta többször) minden gondolat csak mint „expresszív” (kifejező) értelmezhető, hogy viszont a szubsztrátum, amelyet ez kifejez, teljesen irracionális (mint pl. a „tudattalan”), ezért a teljes kultúra holt anyag, amellyel „pastiche” formájában csak ironikus játékokat érdemes játszani. (Mindennek a gyökereiről ld. Perry Anderson nagyszerű könyvét: The Origins of Postmodernity, London/New York: Verso, 1998, amely folytatása és bírálata az alapműnek: Fredric Jameson: Postmodernism, or, The Cultural Logic of Late Capitalism, Durham/London: Duke University Press, 1991 – 2 fejezet belőle online itt. Ld. még David Harvey, Alex Callinicos és Terry Eagleton idevágó írásait. Nem véletlenül: mind marxisták.)

Önök meg az olyan jobboldali nihilisták, mint Schmidt Mária (http://nol.hu/velemeny/schmidt-mariarol-1625055) természetesen a korszellem megtestesítői: az eszme – minden eszme – irrealitásában és irracionalitásában hisznek. Ez a polgári baloldalra is jellemző. Míg a posztmodern polgári (nem marxista) baloldal minden eszmét, a gondolat minden komolyan vételét „totalitárius fanatizmusnak” tartja („asziszi-hogy-birtokában-van-az-igazságnak”, ó, borzalom, rémhorror), addig önök a konzervatív hagyományt követve minden eszmét a valósággal állítanak szembe (mint Fűrész Gábornak ez a cikke is). Ez a jelenlegi posztmodern verzióban persze emocionális (érzelmi-indulati) valóság. Ennek a bizonyítása AZ EGÉSZ későliberális spektrumban csak a gúny, a humor, a csúfolódás, mindennek a lehúzása a legnyersebb pszichológiai determinizmus szintjére. Dekadencia és nihilizmus. Ezt Nietzsche nem látta másképp, mint Kant. Csak Nietzsche (aki utálta Kantot, és nem ismerte Hegelt) történeti pozíciójánál fogva azt is tudta, hogy az ironikus kultúra a végveszély – vagy a végveszély jele. Márpedig a végveszély itt van (https://www.opendemocracy.net/can-europe-make-it/g-m-tam-s-jaroslav-fiala/majority-of-hungarians-are-apathetic-indifferent-and-dev), és önök még mindig azt hiszik, hogy a nihilizmus (más néven: relativista szkepszis) legyőzhető avval, hogy tetszőlegesen kiválasztanak egy eszmét (pl. a nemzetállami gondolatot), amelyre (esetlegesen) a minden egyébre alkalmazott csúfondáros kételyük valaminő rejtelmes okból nem érvényes. De hát ez se több, mint szubjektív önkény és bejelentett elfogultság. Itt, uraim, az érem egyik oldala visel hadat a másik oldal ellen.

                                         Tamás Gáspár Miklós