– szólt a vicc az ötvenes években, és ma már tudjuk, hogy lett – írja az Alapjogokért központ igazgatója a Magyar Nemzetben.

„Pontosabban már előtte is tudtuk, tudták, hogy van rosszabb: az, amikor a szocialisztikus irányzatok összeérnek, amikor a szélsőjobb és a szélsőbal össze- és egymásba csimpaszkodik. Nemcsak akkor, amikor személyi állományukban találkoznak – gondoljunk csak a Molotov–Ribbentrop-paktumra, a szovjet és náci katonák ölelkezésére lengyel városokban vagy a nyilas keretlegényekből lett ÁVH-s verőemberekre –, hanem amikor politikai céljaikban, ideológiailag is megegyeznek” – fogalmaz Szánthó Miklós.

A Magyar Nemzet cikkében az Alapjogokért Központ igazgatója a következőképp folytatja az okfejtést:

„Nem hiába nevezték jobb körökben már a harmincas évektől kezdve Magyarországon a nyilaskeresztes mozgalmat „zöld bolsevizmusnak” (a csalatkozás elkerülése végett: nem környezetvédelemről, hanem a hungarista egyenruha színéről volt szó) és nem hiába írta a ’86-os német történészvitát kirobbantó Ernst Nolte A fasizmus korszaka című könyvében, hogy „marxizmus nélkül nincs fasizmus”. Valóban nem lehet tagadni, nemzeti és nemzetközi szocializmusnak közös a gyökere, közösek a vonásai: istentagadás; a polgári status quo ledöntése valamiféle utópisztikus „testvériségben” megvalósuló világ kimérnökösködéséért; birodalmi gondolat; faji vagy osztályalapon szervezett harccal fűszerezett egyenlőségelvűsdi; kollektivista materializmus és végtelenül teleolo­gikus történelemszemlélet – a világ folyása egy adott irányba halad, abba kell hogy haladjon, mégpedig a kijelölt forradalmi élcsapat vezetésével.”

„Mindezek fényében az sem hiábavaló megállapítás, hogy a konzervativizmusnak valójában nem is a liberális, hanem a radikális az igazi ellentéte (és az már a sors furcsa fintora, hogy mára a liberalizmus is szobor- és boltgyújtogató radikalizmussá vált). És mielőtt azt hinnénk, hogy a történelem nem ismétli önmagát, mielőtt elhinnénk, hogy az valóban mindig valami új és jobb felé halad, elég, ha körbenézünk kis hazánkban:

A Jobbik megindulása a baloldal felé persze nem teljesen új keletű jelenség, ahogy baloldali-liberális politikusok antiszemita vagy nácikat mentegető kiszólásai sem a ma vagy a tegnap szülöttei” – írja Szánthó Miklós a Magyar Nemzetben.

„Az előbb említett történelmi távlatokat azért hátrahagyva a picit is idősebbek még emlékezhetnek arra, amikor a ma már Gyurcsányékkal és a szocialistákkal együtt menetelő-tüntető párt vezetői az Iráni Forradalmi Gárdát akarták behívni a magyar választások felügyeletére; amikor élő adásban küldték el a köztévé műsorvezetőjét Izraelbe, vagy amikor arról szónokoltak, hogy „Salamonéktól” gárdista nyelvbiztosok előtt letett nyelvvizsgát követelnek. Apropó, gárda. Igen, ez volt az a párt, amely hosszú évtizedek után először hozott létre Magyarországon paramilitáris egységeket, amely utána cigánysorokon masírozott, és amelynek uniformisában ugyanezen párt képviselői tették le a parlamenti esküjüket. De arra is emlékezhetünk – nem volt olyan régen, nyolc éve –, hogy a Jobbik akkori frakcióvezető-helyettese, mai EP-képviselője az Országgyűlésben követelte a zsidó származású képviselők és kormánytagok összeírását” – emlékezik meg az igazgató a cikkben.

A múlt idézésekor persze Szánthó kitér arra is, hányszor rémisztgettek a „fehérterrorral”, hogy a Horthy Miklós újratemetésén megjelenő Antall-kormány tagjai valójában a „bitang úri rend” felélesztésén dolgoznak, hogy a Csurka Istvánnal „összekacsintó” első Orbán-kormány széljobbos puccsot fontolgat. Hányszor és hányszor írták le, kürtölték tele azzal a nemzetközi sajtót (is), hogy a Fidesz majd a Jobbikkal fog kokettálni; hogy valójában a Jobbik politikáját valósítja meg. Hogy hogyan rohantak tüntetni „Én is cigány vagyok!” táblákkal a nyakukban egy „rasszistának” kikiáltott jobboldali újságíró cikke után, vagy hogy hányszor vádolták a jelenlegi kormányt „szélsőséges diktatúraépítéssel”.

Hogy visszanyúljunk a történelmi képekhez: kicsit olyan ez, mintha a húszas évek végén Bethlen István ellen összefogtak volna Héjjas Ivánék meg a protonyilas erők az illegális kommunistákkal” – idézi fel Szánthó.

De a Magyar Nemzet cikkében tovább megy ennél is.

Az sem antiszemitizmus, amikor a Momentum szakmányban gyalázza Izraelt – pedig úgy tanultuk a kilencvenes években, hogy az „Izrael-ellenesség a legújabb anticionizmus” –, ahogy nyilván az sem méltó említésre, hogy a kérlelhetetlen antifasiszta Gyurcsány Ferenc pártjának polgármestere hosszú, megfontolt mondatokban értekezik arról, hogy Adolf Hitlert nemhiába választotta az év emberének a Time magazin 1938-ban, hiszen addigra annyi érdeme volt már Németország felvirágoztatásában – írja az Alapjogokért Központ igazgatója.

És ahogy továbbra is minden áldott nap olvasunk valamit a független-objektív médiában arról, hogy éppen melyik fideszes politikus, jobboldali újságíró, blogger vagy elemző eszközölt valamilyen, a „legrosszabb vészkorszakra emlékeztető, áthallásos” utalást, azzal párhuzamosan teljesen természetesnek állítják be, hogy ma már a Jobbik, a DK, az MSZP és a Momentum meg a nem tudom kicsodák „együtt” alkotják a „rendszer ellenzékét” – és hogy ez milyen jó, és hogy csak így, közös miniszterelnök-jelölttel, közös listával, közös képviselőjelöltekkel dönthető meg ez a csúnya, autoriter rezsim – foglalja össze frappánsan a helyzetet Szánthó Miklós.

Úgy tesznek, mintha nem éreznék az iszonyatos ellentmondást, pedig szavaknál sokkal többet hallgatnak el: saját, valódi mivoltukat. Vagy igazából ez lenne az? Ez a dünnyögés? Ja, ez csak egy régi-új mese: a fasiszta kommunizmusé” – fogalmaz Szánthó Miklós.