1 A teória

A politika alapkérdése: az igazság és/vagy többség dilemmája. A jobboldalt legalább két évtizede foglalkoztatja az igazság és/vagy többség problémája.

A dilemma úgy szól, hogy hiába az ember igazsága, ha nincs hozzá többsége, és hiába van többsége, ha nem szolgálja vele az igazságot. A dilemmát pedig roppant nehéz feloldani, mert a politikában könnyen előfordul, hogy az igazság alapján nem mindig lehet többséget gyűjteni, a megszervezett többség pedig nem mindig akarja az igazságot.

A képviseleti demokrácia még ezt egy külön kihívással is tetézi, nevezetesen, ha az embernek nincs többsége, akkor a politikában nem tud cselekedni az igazság érdekében.

Roppant bonyolult dilemmáról van tehát szó, amely a kombinálás művészetét igényli, azaz, hogyan lehet összhangba hozni a politikai hatalom gyakorlásához szükséges többséget és az igazság megvalósításához szükséges meggyőződést?

Erre különbözőképpen lehet válaszolni:

A klasszikus politikai filozófia válasza. Lehet azt mondani, hogy sehogy. Ez a klasszikus filozófia válasza. Mondván, az igazság és az igazságosság legveszedelmesebb ellensége a többség.

A klasszikus filozófia tehát azt sugallja, hogy az igazság és a többség közé nem lehet hidat verni. Az igazság kimondása ugyanis felforgatja a közösség életét, az igazság kimondója (= a filozófus) pedig halálos veszélynek teszi ki magát. Ebből ered a Filozófus és a Város (a tudás és vélemény világának) megszüntethetetlen konfliktusa és az a parancs, hogy az okos filozófusnak a társadalmi béke – és saját élete megóvása – érdekében el kell rejteni az igazságot.

És lehet azt is mondani, hogy valahogy mégiscsak kísérletet kell erre tenni. Ebből a kiindulópontból érthetők meg az igazság és többség dilemmájának feloldására irányuló politikai válaszkísérletek. A politika világában ugyanis az a helyzet, hogy a többségi akaraton keresztül vezet út az igazságig. A kérdés csak az, hogyan?

A kivételes állapot: az igazság és többség egybeesése. A dilemma természetéből fakad, hogy a politikának nem normál állapota, hanem kivételes helyzete, hogy az igazság és a többség egybeesik. Ez általában rövid ideig tart, tettenérésének pillanata az, amikor győz a forradalom. Ekkor az eufória mögött felsejlik a kombinálás sikere: a forradalom győzelme az igazság és a többség egybeesésének kegyelmi pillanata.

Az igazi kérdés azonban az, hogy mi jön a forradalom győzelme után?

A többség elengedése: a jakobinusok. Lehet azt mondani, hogy tűzön-vízen keresztül végigviszem az igazságot, mindegy, mit szól hozzá a többség, ez a jakobinus diktatúra. Ha a többség nem képes méltányolni az én igazságomat, annál rosszabb a többségnek. Robespierre a girondi Konvent megbuktatása után (1793) olyan alkotmányt ígért a francia népnek, amely minden korábbi problémájukat megoldotta volna. Az alkotmány természetesen soha nem lépett életbe, mert az összes problémát természete szerint nem lehet megszüntetni, jött tehát a terror. A jakobinusok a terrorral oldották volna fel az igazság és többség dilemmáját, akárcsak a bolsevikok a saját erkölcsi dilemmájukat. Lukács György megfogalmazásában: „... a bolsevizmus azon a metafizikai előfeltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat.” Szabad-e tehát keresztülhazudni, sőt keresztülgyilkolni magunkat az igazsághoz? Erre a jakobinus és bolsevik válasz: nemcsak hogy szabad, de kell is, mert másképp nem lehet elérni célt és kivívni az igazság győzelmét.

Az igazság elengedése: Gyurcsány. A dilemmát úgy is megkísérelhetem feloldani, hogy elengedem az igazságot és marad a többség megtartásának az igénye. Ez Gyurcsány Ferenc. Az őszödi hazugságbeszéd. Mindenáron többségben akarok maradni, az igazság nem számít.

A dilemma fenntartása. Végül a dilemmát úgyis „feloldhatom”, hogy a dilemmát végső soron fenntartom, azaz végigharcolom magam az igazságért a többséggel. Ez Orbán Viktor. Ez a jobboldal politikai projektje. A dilemma feloldása valójában a dilemma elismerése. Az a felismerés, hogy az igazság és többség dilemmája nem kiiktatható része a politikai cselekvésnek, ez a feszültség a politikai világnak nem fogyatékossága, hanem a sajátossága.

Az igazságérzet mint motor. Ebből az is következik, hogy a politika alaptörvénye a mozgás. Mozgásban kell tartani a dolgokat. Machiavelli azt mondja, hogy ami nem emelkedik, az rögtön süllyedni kezd. Vagy hogy némileg istenkáromló módon fogalmazzunk, rögtön Machiavelli után a reformátusok azt mondják: az eklézsiát mindig meg kell reformálni. A dolgokat pedig a politikai közösség legalapvetőbb szenvedélye, az igazságérzet hozza működésbe.

Az igazságérzet szenvedélye, a nemes harag, az ókori görögök szavával élve: a thümosz a legalapvetőbb szenvedély. Ezzel a szóval veszi kezdetét az Iliász, az emberiség egyik legnagyobb eposza. A thümosz tehát az epikus cselekvés hajtóereje. Az ókori görögök számára a thümosz nem a kontrollálhatatlan haragot jelentette, hanem egy olyan indulatot, aminek van valamilyen morális alapja, ami előreviszi az embert. Morális felháborodás a világ egy adott szerkezetével szemben. A thümosz az, amikor az ember azt mondja, hogy ez tűrhetetlen, ez nem maradhat így tovább. (A thümosz Arisztotelész révén válik politikaivá, egy kortárs modern politikai filozófus, Harvey C. Mansfield pedig a férfiassággal kapcsolja össze.)

Az igazságérzet szenvedélye, a világ igazságtalan szerkezetével szembeni morális felháborodás, a közösségért viselt felelősség és az ebből fakadó cselekvés tartja fenn a mozgást, hogy mindig legyen célunk.

Az igazságérzet konfliktusai. Az igazságérzet értelmét az adja meg, hogy van igazságtalanság és konfliktusba kerülünk a világ igazságtalan szerkezetével. A világ lehet úgyis igazságtalan, hogy Isten, a természet eleve így rendelte el a dolgokat, van fent és lent, nemes és alantas, kiváló és hitvány. A természetből eredő egyenlőtlenségeket, mint az igazságtalanság forrását, a kommunisták akarták felszámolni. A kommunizmus a természet rendje elleni támadás. Mivel ez eleve lehetetlen, ezért van az, hogy a kommunisták igazságérzete egy sor igazságtalanságot hoz létre. Így jutunk el a gonoszsághoz.

A gonoszság elleni lázadás a politikai igazságérzet nyilvánvaló példája. Mivel gonosz az, aki tudja merre van a jó irány, de szándékosan ezzel szemben lövi ki a nyilát, olyan sebeket ejtve az igazságérzeten, amelyeket indokolt megtorolni. Lásd például a nácik által elkövetett bűnöket.

A jóvátétel, a kiigazítás, a megtorlás elfogadott eszköze a jog. A jog érvényesülésétől várjuk az igazságérzet sérelmének helyreállítását. De mi van akkor, ha hiába várjuk. Mi van akkor, ha a jog kapitulál, ha elválik egymástól a jog érvényesítése és az erkölcsileg igazolható politikai igazságérzet?

A nácik gonoszsága kellett ahhoz, hogy a jog pozitivista fordulata után eljöjjön a természetjog reneszánsza, a természet rendjéből levezetett morál helyett kellett követeljen magának a jog érvényesítése során, hogy az igazságérzet ne sérüljön. De a jog és az igazságérzet még ekkor is ütheti egymást. A nácikat elítélő perekben, vagy a kommunisták bűneinek megállapításakor olyan cselekményekért vonják felelősségre a vádlottakat, amelyek az előző jogrendben, azaz elkövetésükkor nem minősültek bűncselekménynek, ami jogi nonszensz. Ám az meg politikai nonszensz, ha ezt meg nem teszik meg. Ekkor az igazságérzet háborog.

A kérdés az, hogy van-e olyan hatalom, amihez fellebbezni lehet a joggal szemben vagy a jogon felül/kívül nincs más hatalom.

2. A praxis

Az igazságérzet a kulcs. „Túl azon, hogy mi a jogi helyzet, meg mi a gazdasági helyzet, az nagyon fontos, hogy minél kevesebb olyan ügy legyen, ami sérti az emberek igazságérzetét.” Ezt mondta a magyar miniszterelnök évindító nemzetközi sajtótájékoztatóján. S valóban, miért is ne lehetne azt feltételezni, hogy a többség igazságérzetének érvényre juttatása az, ami megadja a kulcsot az elmúlt tíz év megértéséhez. A többség igazsága és az igazságérzeten esett sérelmek kiigazítása az, ami koherens, ez az, ami összetartja Orbán politikáját.

Az igazságérzet tehát a motor, ez hozza működésbe a dolgokat. A kormányzati lépések és intézkedések pedig formát adnak a többség igazságérzetének.

Az igazságérzet háborog, hogy a kommunista diktatúra által elfogadott Alkotmány keretei között kell élnünk, ezért új Alaptörvényre van szükség. Az igazságérzet lett megsebezve a kettős állampolgárságról szóló dicstelen népszavazással, orvosolni kell a sérelmet. Igazságtalan, hogy a nagy multinacionális cégek és a bankok kiviszik a profitot, a válság árát pedig az emberekkel fizettetnék meg. Tűrhetetlen, hogy a rezsi évről évre csak emelkedik, miért ne lehetne csökkenteni a magyar családok érdekében. Felháborító, hogy Brüsszel rendre kettős mércét alkalmaz és igazságtalanul jár el Magyarországgal szemben, ki kell állnunk az érdekeinkért. Az nem lehet, hogy fenyegetéssel, zsarolással, nyomásgyakorlással rászorítsanak minket a migránsok befogadására, az igazságérzet az diktálja, hogy nekünk kell döntenünk arról, hogy kivel akarunk együtt élni és kivel nem. És így tovább.

Ha mindannak, amit Orbán csinál, az a lényege, hogy végigharcolom magam az igazságért a többséggel, akkor ez akkor is érvényes, ha a többség igazságérzete éppen a jog érvényesítésével kerül konfliktusba.

Az igazságérzetet sérti, ha erőszakos cselekményeket elkövetők milliós kártérítést kapnak kényelmetlenségre hivatkozva. Ha valaki szándékosan más ember életére tör, azt nem lehet hamarabb kiengedni a börtönből, mint amennyi büntetést kiszabtak rá, mert ki rövidítené ezt le és milyen alapon? A magyarok igazságérzetét sérti, hogy etnikailag meghatározott népcsoport tagjai milliókat kapjanak munka nélkül. „Az nem orvosolja a bajt, ha pénzt adunk semmiért.” És így tovább.

A magyarok igazságérzetének érvényre juttatása, illetve az elszenvedett sérelmek kiigazítása tehát a kormányzati cselekvések értelme. Ez nemcsak a mozgás irányát szabja meg (honnan és hová tart a kormányzati cselekvés), de egyben a legmagasabb fórum is, ahova fellebbezni lehet – mindazzal szemben, ami az igazságtalanságokat előállítja. A cél ugyanis az, hogy minél kevesebb olyan ügy legyen, ami sérti az emberek igazságérzetét.

Mi más is lehetne a jó kormányzás definíciója?