Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo
Kétharmad
 
 
 
 

A kereszténység és ellenfelei: a modernek és az iszlám

Bertha László

2019.04.01. 13:33

Molnár Attila Károly elõadása a Századvég Alapítvány "Mit köszönhetünk a keresztény kultúrának?" címû konferenciáján.

1532-ben egy határszéli kisváros erődje, Kőszeg állította meg a Magyarországon akadálytalanul átvonult török hadakat, és ezzel megmentette Bécset. És magát is. Jurisics Miklós és katonái tettéről írta Ottlik az Iskola a határon című regényében:

 

„Tizennyolc heves rohamot állt ki a vár és a védők: városlakók, polgárok, parasztok, katonák; akkor az ostromló kimerült, feladta, elvonult örökre. Fura dolognak látszik a nyugati határ szélén védeni egy kis várat a belülről jövő töröktől, amikor az ország már elveszett, s az ellenség itt már éppen kifelé menne. Nem is lett volna értelme, ha a védők nem tudják, hogy a hazájukon kívül még egy sokkal kisebb és egy sokkal nagyobb hazájuk is van; s ezt mind a kettőt megvédték: a városukat, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját”.

 

Kőszeg védői 1532-ben tudták, hogy a hazájuk már elveszett, de nem engedték át a törököket, bár azok már kifelé mentek volna. Természetesen védték a városukat, az ismerős utcákat, ahol ők fogócskáztak és a most a gyerekeik tették ezt, védték a pékséget, amelyik hajnalban az egész várost megtöltötte a sülő kenyér illatával, és védték a farsangot, a böjtölést, majd a húsvéti feltámadási körmenetet és a locsolást. Védték az életmódjukat, ami a kereszténység volt. És ezzel védtek egy tágabb, szellemi közösséget is. Akármilyen távol álltak együtt és egyenként is a keresztény eszményektől, keresztényként tudták, hogy bűnösök, de mégis védték azt a gondolkodást, azt az életmódot, amely apró örömöket nyújtott és folyamatosan figyelmeztette őket hibáikra. Tudták, hogy nem jó keresztények, de keresztények.

Az európai történelem sajátossága, hogy e meglehetősen barbár kontinensnek a Nyugatnak nevezett, a latin kereszténység formálta része hogyan tudta a tudományban, államszervezésben, gazdaságban, technikában úgy megelőzni a világot a reneszánsz utáni századokban, hogy képes volt meghódítani a világ nagyobb részét és azt nagyban a maga képére alakítani. Néhány kicsi, szegény, sáros és belharcok szaggatta ország hogyan tudta a világ nagy részét megszállni, kormányozni és átalakítani, a saját képére formálni? A történetírás nagy kérdése, hogy a ma Európának nevezett szegény országok miért tudtak berobbanni a világtörténelembe. Nemcsak felfedezték, összekapcsolták, de meg is hódították és átalakították a világot. Honnan eredt ez a dinamizmusuk?

A válasz az, hogy abból a kereszténységből, amit Kőszegnél védtek eleink.  

A nyugati kultúra alapvetően keresztény kultúra volt, a sikere a kereszténység sikere. Jellemzői a legutóbbi évekig a kereszténység jellemzői, és a kereszténység elvetésével nagyjából egy időben – úgy száz éve – szárba szökött az Európa vagy a Nyugat hanyatlásáról szóló irodalom. Mindaz, amiről az alábbiakban szó lesz, ma már csak részben jellemzi Európát, elsősorban egy helyi jellegzetesség az oikophobia, a saját közösség iránti megvetése miatt: a saját megvetéséből próbál erkölcsi magabiztosságot és fölényt szerezni a mai európai elit.

1.) A nyugati keresztény kultúra legszembeszökőbb tulajdonsága a számtalan belső feszültsége és vitája, amikkel boldogtalanul együtt élt, amiket eldönteni nem tudott, legfeljebb elfelejtett egy másik miatt, amelyik jobban leköti a figyelmét. A perplexusokkal, dilemmákkal, és a belőlük eredő tökéletlenség tudatával, a megelégedettség és az önelégültség hiányával való együttélés egészen a modernitásig jellemezte a keresztény Nyugatot. Addig, amíg a Nyugat keresztény volt. Csak az eretnekmozgalmak vagy a gnosztikus szcientizmus változatai – mint a pozitivizmus, marxizmus – ígérték az ellentmondások és dilemmák végét, a magabiztosságot, társadalmi és lelki békét, harmóniát és zavartalanságot. Noha a modernek kritikai racionalizmusa szeret rámutatni e kultúra, intézményei és gyakorlatai ellentmondásaira, ezekből ellentmondásosságból cseppet sem következik, hogy e kultúra és gyakorlata bukásra, hanyatlásra volna ítélve annál jobban, mint amennyire a kultúrák előbb-utóbb hanyatlani szoktak. Ezért a Nyugat ellentmondásai nem végzetes hibái, hanem dinamizmusa egyik forrása. 

A kereszténység a két forrását, Athént és Jeruzsálemet nem szintetizálta, hanem ellentmondásaikat magában hordta. Olyanokat, mint a Szépség – Engedelmesség, Természet – Teremtés, Ész – Hit feszültségeit. Carl Schmitt ezért is nevezte a római katolikus egyházat coincidentia oppositorumnak. Számtalan, e belső feszültségeket megszemélyesítő alakból áll a Nyugat története: Szent Ágoston és Szent Tamás; Gergely pápa és IV. Henrik; III. Ince és Szent Ferenc, és így tovább.

A belső feszültség másik forrása az eszmény(ek) léte. Az ember és az emberek közti viszonyok eszményének megnevezése az igazságosság lett, ami összefügg a valóság teljes ismeretének eszményével, az igazsággal. Nem igazán érdekes ebből a szempontból, hogy Platón megvalósíthatónak, elérhetőnek tartotta-e az igazság világát. Az azonban biztos, hogy ezzel a képzettel örökös feszültséget vitt be a nyugati kereszténység a létező emberi világba, mindegyiket aláásva, folytonosan megkérdőjelezve, hiszen per definitionem egyik sem igazságos. Sem a görög poliszokat, sem a római res publicát, illetve az imperiumot nem befolyásolta ez a képzet mindaddig, amíg a kereszténység nem intézményesítette az Egyházban, és a nem választotta szét a politikai és vallási közösséget. Addig csak a szokásos és mindenütt megtalálható pártoskodás létezett. Az igazságot megtestesítő Egyház azonban minden politikai közösségbe feszültséget vitt.

Az igazság és igazságosság eszményeinek keresztény intézményesítése, és ezzel a világi autoritás biztonságteremtő feladata és az egyházi autoritás örök békét ígérő igazság/igazságosság elvárása folyamatos feszültséget és dinamizmust vitt az európai kultúrába, ami az Egyház legyőzése, az invesztitúraharcok után sem szűnt meg – csak rövid időre.

A világi hatalom és az igazságigény közti konfliktus legélesebb az invesztitúraharcok, majd a reformáció korának vallásháborúi során lett. Ez utóbbiak megoldásaként a modern politika feszültségmentesítésére törekedve ürítették ki a vallást és az igazság-/igazságosságigényt a közéletből. A szekularizáció eredménye a politikai vallások, a totalitárius rendszerek és a magát a végső győztesnek és a növekvő igazságosság világának meghirdető liberális demokrácia lett, ahol az igazság-/igazságosságigény ismét nagy jelentőséget kapott, de elsősorban nem a létező intézményes renddel szemben, hanem e rend várja el és kényszerítené ki az egyes emberektől.

Az igazságos világ leírásai különböznek egymástól, de mindegyik leírás tartalmazta a békét, harmóniát, uralom- és erőszakmentességet. De mivel a létező világ viszonyai per definitionem nem felelnek meg az eszményinek, az igazságosnak, ezért minden igazság-/igazságosságigény megfogalmazása – és még inkább az eszmények megvalósítására tett kísérletek – a létező határok megsértését, eltörlését jelentik, azaz violentiát. Ilyen határátlépő konfliktusforrás volt a barlangba az igazság-/igazságosságigénnyel visszatérő filozófus.

Az eszmény megvalósítása azt igényli, hogy a létező világot „letöröljék, mint egy táblát” Platón képe szerint. Az eszményi – békés és harmonikus – világ megteremtése azzal jár, amitől megszabadulni remélnek: violentiával, konfliktusokkal.

Ugyanakkor az eszmény(ek) kritikájától és a belőle eredő belső feszültségtől mentes önelégült ember – mint a farizeus vagy demokrata – és közösség – mint az abszolutizmusok, totalitarizmusok, az utópiák és legutóbb a liberális demokrácia – előbb-utóbb elviselhetetlenekké váltak az európai ember számára. Az eszményekből eredő konfliktusok bármennyire is kellemetlenek és riasztók voltak, akár véres polgárháborúkhoz és lázadásokhoz is vezettek, mindig visszatértek, mert a lezártságot, véglegességet, befejezettséget állítólag megvalósító viszonyok – mint a bolsevizmus, nácizmus, és Fukuyama szerint a liberális demokrácia –  még inkább azok voltak az európaiak és keresztények számára.    

2.) A kereszténység és nyugati kultúra másik eleme az átadás és megőrzés, illetve ennek tudata. Átvétel olyan forrásból, és átadni azt, amit sem elérni, sem megközelíteni nem tudnak: a zsidó próféták és Jézus tanításait, a görög-római eszményeket. A példaadók követésére törekvés folyamatos normatív igényeket jelent és belőle eredő feszültséget, az európai keresztény kultúra és ember tökéletlenségének folyamatosan tudatát, amely feszültséggel együtt kellett élnie. A normativitás léte együtt jár a feszültséggel és a tökéletlenség, a normatív kudarc tudatának elfogadásával. A nyugati keresztény embert a kultúrája megtanította a tökéletesedés vágyára és a tökéletlenség tudatára, és ez utóbbi elviselésére saját magában és a világban. Ezért sosem lehetett önelégült, sem a világot teljesen elfogadó. Sem önmaga, sem a valóság körülötte nem elég jó, magát és a környezetét folyton javítania kell.

Ezért paradigmatikus Jeremiás próféta története és a clunyi reform: nemcsak a szűkebb egyházat, a papságot akarta megreformálni és a krisztusi eszményhez közelebb vinni, de a közösség egészét is. A barbárokkal szembeni külső szembenállás belsővé lett, a barbárokat az európaiak a kapukon belül találták. Előbb a vidékiekben (pagani) találták meg őket, majd Erasmus Libri Antibarbarorumja után elterjedt a klasszicizmus és barbarizmus olyan szembeállítása, amelyből a barbár tömeg művelésének igénye következett. Ez a reformtörekvés a gregorián vagy reformátori vallási reformmal (megtérés, újjászületés, megigazulás stb.) szemben kevésbé radikális, emberi és intézményes erőfeszítésekkel végbevihető szekuláris javulásra törekedett. De akárhogyan is, a nyugati keresztény embert az önmegjavítás az elitben és a tömeg nevelésének terve legalább ezer éve jellemzi.

Állandó és belsővé tett követelmény lett az egyénnel szemben, hogy alakítsa magát és környezetét, ami együtt járt a kudarccal és a kudarc elfogadásával, illetve az ebből eredő feszültséggel. E belső feszültséget és annak elviselését nevelte az emberbe a nyugati keresztény kultúra és nem engedte, hogy a tudatmódosítás könnyű módszereivel vagy a tudatvesztés idealizálásával megszabadulhasson tőle, ami a keleti vallások elterjedt módszere.

Néhány rövid életű, és eretneknek is tekintett mozgalmat tekintve, mint Savonarola vagy Cromwell puritánjai, azok, akik e tökéletlen világban élést és tökéletlenséget nem tudták elviselni, azok rendre kivonultak a nyugati világból: eleinte inkább szerzetesrendek lettek, majd az Újvilágot építő puritánok. Keveseket leszámítva, a nyugati keresztény ember a belső békességet nem igyekezett a világ lángra lobbantásával elnyerni, hanem együtt élt a világra és önmagára vonatkozó rossz érzéseivel, mint Szent Ágoston. Ez csak a modern korban változott meg alapvetően, amikor a kereszténységet az e világi tökéletesség elérését hirdető politikai vallások váltották fel egyre inkább.

Természetesen a reformigénnyel, a normatív eszmények és igények elterjedésével együtt megjelent egy új, az európaiakat izgató probléma: a képmutatás problémája, ahogyan a kultúra(művelés) fogalma és eszménye elterjedésével megjelent a természetesség és őszinteség purifikátor eszménye Rousseau korában.  

A normativitásból fakadó frusztráció és tökéletlenség-tudat egyik elnevezése volt az akrázia, az akaratgyengeség, ami az antikvitásban csak úgy megtalálható volt, mint a kereszténységben: „Látom, mi a jobb, jól látva helyeslem; és ami rossz, követem”. (Ovidius) Az akrázia esetén a cselevő nem azt teszi, amit jónak lát. És ezzel az európai keresztény ember tisztában van.

A normativitás és a megfelelés gyakorlati lehetetlensége – amin csak isteni beavatkozás, a kegyelem segíthet a keresztény tanítás szerint, de emberi erőfeszítés nem – a nyugati világ pluralizmusából is eredt. A nyugati keresztény kultúra tele volt számtalan ellentmondással, egymással ellentétes elvárásokkal, amik önmagukban mindig jók voltak, azonban összeegyeztethetetlenek. Említettem már az ebből az összeegyeztethetetlenségből, a megfelelni képtelenségből fakadó rossz érzést. Ez a tökéletlenség-tudat – amit elfogadott a nyugati keresztény ember vagy enyhített, elviselhetővé tett liturgikus és intézményes módszerekkel – igényelte a döntést, a szabad akarat sajátosan nyugati keresztény képzetét. Nem a pelágiánusok, majd később a protestánsok teológiai vitáira gondolok elsősorban, hanem a cselekvésben lévő igényre, arra, hogy az ütköző elvárások közt választani kell: mikor milyen helyzetben melyiknek ad a cselekvő elsőbbséget. Itt ritkán van egy minden elvárást kielégítő megoldás – azt nevezték egykor művészetnek –, de több viszonylag elfogadható, de tökéletlen megoldás is lehetséges. A pluralitás és a normativitás az összeegyeztethetetlenség miatt feszültségforrás –  mindenkin és minden cselekvésen számonkérhető valamely nem, vagy nem kellőképpen figyelembe vett szempont, elvárás, ezért minden cselekvőnek együtt kell élnie a tökéletlenség tudatával –, de azért kialakultak bizonyos minták, konvenciók a valószínűleg helyes cselekvés eldöntésére. Feltűntek korábban is olyan keresztény irányzatok, amelyek bizonyosságot ígértek, és ennek érdekében feleslegesnek tartották a gondokkal járó szabad akaratot, és megszüntették volna az emberi állapot sokféleségét. De a modernitásban vagy kétszáz éve ez lett az uralkodó törekvés.

A liberum arbitrium nem racionális képzete a nyugati keresztény tökéletlen kultúra és ember társa. A nyugati keresztény világba beilleszkedőnek nemcsak azt kellett megtanulnia, hogy értelmezze a környezetét, mi mit jelent, de meg kellett tanulnia bevett, konvencionális döntési mintákat és azt is, hogy minden erőfeszítése ellenére is olyan döntéseket fog hozni, amiket vagy a környezet, vagy ő maga nem fogad el teljesen, hanem mindenki mindig ki lesz téve a bírálatnak.

Bármennyire is vannak példák az európai múltban a konfliktusmentes élet vágyára – mint a görög sztoikus apátia vagy a szkeptikus ataraxia, Platón állama, vagy a keresztény jó lelkiismeret – az európai kultúra tartalmazta és együtt élt ezekkel az önmagával vívott belső konfliktusokkal, és megtanulta elviselni azt és a vele járó tökéletlenség-tudatot, kielégületlenséget és befejezetlenséget, és újra és újra nekigyürkőzött valami megoldásnak, hogy azután azon is túllépjen.

A kereszténység sajátossága az volt, hogy a világban élt, de nem a világé volt: elutasította a világot, bírálta a keresztények életét, de azért mert nem eléggé keresztény. A keresztény a világban homo viator volt, átutazó. És nem elvetésére, hanem a tökéletesítésére ösztönzött és a meglévő csekély, de mégis értékes elemei őrzésére az ellenséggel szemben. A kereszténység egyszerre bírálta a létezőt és szólított fel a megvédésére az ellenségeivel szemben. Kőszeg védői egyszerre voltak itthon és védték az otthonukat az invázióval szemben, és ugyanakkor tudták, hogy csak tökéletlen átutazók itt.

A modern kor azonban sorra termelte ki azokat az izmusokat, amik ezt a nyugati embert és kultúrát igyekeztek megszabadítani a belső konfliktusaitól, amelyek részben a dilemmáiból, részben a tökéletlenségéből eredtek. A modern története az ilyen vagy olyan társadalommérnökök története, akik valamelyik aktuális utópia elérését remélték és ígérték. Az egyetlen szekuláris kontinens, Európa megszabadult a keresztény hagyománytól, miképpen megszabadult a világi hatalom és az intézményesített igazság-/igazságosságigény az Egyház lehetséges konfliktusától is.

A modern demokrata önelégült farizeus (Lk 18.11), nem merül fel nála az önvizsgálat és önuralom igénye, a bűnbánat lehetősége. Nincs mit megbánnia, ehelyett arra nevelik, hogy bármilyen, azt büszkén és magabiztosan képviselje. A demokrata önmagában elégségesnek és teljesnek tekinti magát morálisan, és azért igényel egy beavatkozó államot, mert gazdaságilag gyengének, jövedelmét érintő döntéseiben nagyon is esendőnek tekinti magát. Újabban pedig azt várja el, hogy az állami beavatkozás a zavartalan, magabiztos önképét ne csak a gazdaság, hanem az erkölcs terén is védje meg. Védje meg az elnyomó – teljesítmény- vagy normatív – elvárásoktól, amit a környezete esetleg megfogalmaz vele szemben és ezzel gyengíti pozitív és magabiztos önképét. A normatív elvárások megfogalmazója hagyományosan az Egyház volt, a teljesítményé pedig az iskola, ezért támadják főleg e két intézmény ma a demokraták, akik mindenféle elvárás, kielégületlenség és feszültség alól felszabadítást ígérnek.  

A rossz érzés felkeltése antidemokratikus bűn. “A könnyű lelkiismeret általánossága a modernek közt több, mint meglepő… Korunk tele van az emberi hisztéria és düh megnyilvánulásaival, az arra irányuló démoni képességei és hajlamai bizonyítékaival, hogy megtörje a természet harmóniáját és a racionális önfegyelem prudens szabályait. Mégis, ezek az ellentétes bizonyítékok sem zavarják meg a modern ember önmagáról kialakított jó véleményét” – Reinhold Niebuhr. A modern demokrata joga önmaga maradéktalan elfogadása, a tisztelete, ezért a tökéletlenségére tett utalás – ami a keresztény antropológia lényege – antidemokratikus, hiszen rossz érzést kelthet benne.

A demokrácia felment az erkölcsi-lelki problémáktól, dilemmáktól és rossz érzéstől. És semmi sem tölti el a modern embert oly megelégedettséggel, mint az önmaga jóságnak tudata. A demokrata magabiztos farizeus, aki tudja, hogy jó és ens completum, önmagában teljes ember.

Minél inkább szekuláris és magabiztos lett az európai demokrata, annál inkább elvesztette Európa a világra gyakorolt dinamizmusát, kovászjellegét, és minél inkább belehelyezkedett világba, annál inkább rászorult más hatalmakra és emberekre, és annál inkább megveti a maga teremtette világot. Minél inkább maga alakította a világát demokratikus intézményekkel és tudományos apparátusával, minél önelégültebb, annál inkább elveti az európai ember a maga alkotta világot, megvédésre méltatlannak, szégyenletesnek és illegitimnek tekinti.

A szerző vallásszociológus, eszmetörténész.

OLVASTAD MÁR?

Kétharmad
 
 
 
 
KOMMENTEK BETÖLTÉSE
Orbán: „Rekordrészvétel mellett rekordgyőzelmet arattunk”

Orbán: „Rekordrészvétel mellett rekordgyőzelmet arattunk”

Kétharmad

Orbán Viktor a Fidesz-KDNP fölényes győzelmét követően köszönetet mondott mindazoknak, akik részt vettek az európai parlamenti választáson.

Óriási győzelmet aratott a Fidesz-KDNP

Kijöttek a hivatalos európai parlamenti (EP-) választás adatai a Nemzeti Választási Irodától.

A Jobbik „legerősebb” ellenzéki pártként a megmaradását nevezte a legnagyobb sikernek

A Jobbik „legerősebb” ellenzéki pártként a megmaradását nevezte a legnagyobb sikernek

Kinyílott a pitypang

A Jobbik úgy tűnik, végérvényesen benne ragadt a maga alternatív valóságában: európai parlamenti (EP-) választást kommentáló nyilatkozatukban a legnagyobb sikernek nevezték megmaradásukat, pedig alig egy hete még mindig a „legerősebb” ellenzéki pártként hivatkoztak magukra.

Óriási vereséget szenvedett az ellenzék

88 százalékos feldolgozottságnál úgy tűnik, történelmi vereséget szenved a magyar ellenzék.

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
A 888.hu a kényelmesebb böngészés érdekében cookie-kat használ. Adatvédelmi tájékoztató ELFOGADOM
Vissza az oldal tetejére