Egy szavakban agyonfetisizált, de valójában nagyon is szimpla politikai termék, melyet készek bármikor „meghaladni”, ha a hatalom megszerzéséről van szó. Ha olyan a helyzet, hogy – a „történelmi szükségszerűségnek” ellentmondva – éppen nem ők állnak a kormányrúdnál, nem az ő narratívájuk érvényesül a politikai döntéshozatalban, nem az általuk semlegesnek beállított liberális értékek érvényesülnek a jogalkotásban. (...)

A „jogállamiságnak” mint jogi kategóriának valóban nincs normatív definíció­ja, egyes részelemeit ismerjük. „Független igaz­ságszolgáltatás”, „véleménynyilvánítási szabadság” és hasonlók, melyek persze további vitákra sarkallnak. Van azonban egy objektív, eljárási részeleme a jogállamiságnak, amiről azt gondoltuk, hogy vitán felül áll: nevezzük ezt alkotmányosságnak, s melynek lényege, hogy a mindenkori törvényhozó és végrehajtó hatalom is alá van vetve a törvényeknek, és azok alól csak akkor szabadul (akkor módosíthatja azokat), ha rendelkezik az azok módosításához szükséges legitimációval. E legitimációt a népszuverenitáson alapuló rendszerekben a választás biztosítja. Tehát az a (származtatott) feltételezés él, hogy ha egy választást követően a kormányra kerülő erő „maga mögé” csak a parlamenti képviselők több mint felét tudta „beszervezni”, akkor a választók csak arra adtak felhatalmazást, hogy csak az e többséggel „lefedett” tárgykörökben tudjon jogot alkotni – ha pedig a képviselők több mint kétharmadát, akkor viszont arra is mandátumot kapott, hogy akár alkotmányozzon.

A teljes cikk IDE kattintva érhető el.