Az előző beszámolómban hiányoltam az NB III-at, hát most annál is töményebb ízelítőt kaptam az őszinte fodball világából. Szombaton Budapest Kupán voltam, a Gázgyár és a RAFC csapott össze egymással a legjobb nyolc közé jutásért.

A Gázgyárról már több alkalommal is írtam, nagyon cuki sporttelepük (és büféjük!) van, a mostani meccs azonban nem ott volt, hanem a III. kerületi TVE műfüves pályáján, villanyfénnyel.

A RAFC egy rákosszentmihályi egyesület, a Gázgyárhoz hasonlóan a negyedosztályban, a BLSZ I-ben vitézkedik. Tradicionális csapatról van szó, amely mindig az alsóbb osztályokban szerepelt. 1913-tól 1944-ig tartott a RAFC első időszaka, a félbeszakadt 1944-es szezonban a másodosztályban szerepeltek, MOVE Rákosszentmihályi TSE néven. Miután az 1940-es években a rendszer csapatának számítottak, ezért a kommunisták ellehetetlenítették a működésüket, és 1993-ig nem is léteztek, azóta RAFC néven a BLSZ különböző osztályaiban és az NB III-ban is előfordultak.

A szombati meccs esélyese a Gázgyár volt, hiszen a Gáz az élmezőnyben szerepel, míg a RAFC a 14. a 16 csapatos bajnokságban.

A találkozó este fél hétkor kezdődött, a Kerület műfüves pályáján nagyjából 20-30 ember verődött össze. A belépés természetesen díjtalan volt, a büfé pedig a Kerület-meccseken megszokott árakkal üzemelt – csak épp jó messze, hiszen a műfüves pálya a sporttelep másik oldalán van, ezért vittünk pár sört a túlélés végett.

A kerítés támasztása helyett ezúttal a "VIP-szektort" foglaltuk be, egy konténerépület tetejét.

A meccs jól kezdődött, a Gázgyár sokkal aktívabb volt, meg is szerezte a vezetést egy fejesből (amiről utólag kiderült, hogy ráadásul öngól volt). A szöglet előtti tömörülést majdnem sikerült rendesen megörökítenem...

A szünetig az eredmény nem változott, és egy sör után még kevésbé volt szórakoztató a hangulat, pár "Hajrá, Óbuda!" és "Hajrá, Gáz!" üvöltés mellett csak sima bekiabálásokat hallottunk, hallattunk – inkább utóbbi volt a jellemző, mert a lenti 20-25 ember hangja sajnos nem jutott el hozzánk.

A szünet szerencsére nem tartott 15 percig, hamarabb folytatódott a játék. A hangulat egyre jobb lett, amin az sem rontott, hogy a RAFC egy csodálatos kapáslövéssel egyenlített. Ezen a szinten ilyen gólt ritkán látni, érezhető is volt, hogy sokkal nagyobb a gólöröm a szokásosnál. Külön érdekesség, hogy a gólt az a Téglás Máté lőtte, akinek az öngóljával vezetést szerzett a Gázgyár.

A meccsre amúgy is jellemző volt az emberközeli, őszinte miliő, ezért is volt igazán élvezhető, bár a színvonal sem volt rossz a negyedosztályhoz képest. Nagy kedvencem volt az a jelenet, amikor egy játékos a falnak rúgva akarta a labdát visszaadni, ám sikerült saját magát eltalálnia így. A csapattársai jót derültek rajta.

A másik kedvencem az volt, ahogy a hazaiak csapatkapitányát elszórakoztattuk. Vele egyszer összefutottunk egy sörözés alkalmával (a téli szünetben, természetesen!), most pedig nagy örömmel konstatálta, hogy több ízben is köszöntöttük.

Nem sokáig állt 1–1-en a meccs, tíz perc alatt három gólt rúgott a Gázgyár, így a 68. percre kialakult a 4–1-es végeredmény.

Itt már olléztunk és gálát emlegettünk, azonban az utolsó tíz percre inkább már azt kezdtük el várni, hogy a spori fújja már le végre a meccset. Hideg volt ugyanis, becsapós volt ez a kora tavaszi idő, és bizony sikerült a nappali időjáráshoz öltözni.

Összegzésképpen még annyit tudok mondani, hogy a Budapest Kupa egy nagyon jó dolog, érdemes követni!