Baj van a hírérzékenységünkkel. Nagyobbat markolva: baj van a világgal. Ahogy egy általam sokra tartott ismerősöm mondja:

Zajlik a paralimpia és egy kicsit olyan érzésem van – olvasva a hazai hírfolyamot és látva, hogy mennyire nem foglalkozunk idehaza az egyik legmeghatóbb, így legfontosabb olimpiai eseménnyel –, mintha sokan nem is lennének képesek arra, hogy felmérjék mit jelent a paralimpia általában, és mit jelent az országnak és a fogyatékkal élőknek. 

Képesek vagyunk arra, hogy egyenlőként tekintsünk egymásra. Képesek vagyunk arra, hogy megértsük, mit jelent egy itthon maradó sorstársnak, akár súlyos helyzetbe lévő embernek, amikor látja és olvassa, hogy egy társa mire képes Rióban. Képesek vagyunk idealisták lenni, ami ma nagyon nehéz, szinte tiltott! Képesek vagyunk felmérni, hogy mit jelent, amikor valaki hihetetlen nagy dolgot hoz létre: a határait feszegetve és kitolva próbál jobb lenni.

Mert mielőtt elfelednénk, erről szól az olimpia jelmondata:

Aki ezt követi és minden erejével gyorsabb akar lenni, magasabbra tör és ereje legjavát fejti ki, ő olimpikon. Mindegy, hogy ép vagy parasportoló: OLIMPIKON! 

A sok helyen tapasztalható nemtörődömségre pedig remek gyógyírt javaslok.

Kövessétek Szabó Lászlót, a paralimpia szövetség elnökét a Facebookon, mert a képek nyelvét használva ő adja a legjobb közvetítést idén. Követendő példa. Ott van, örül, szurkol, támogat és mindezt úgy teszi, hogy szívből sajnálom, hogy nem szurkolhatok vele a parasportolóknak. 

A paralimpiát ugyanott rendezik, ugyanolyan külsőségek között. Nem egyértelmű az üzenet? Mit nem lehet ezen megérteni? Aki pedig a "félpénzről" a Facebookon értekezik, lamentál, az nem képes arra, hogy reményt adjon.