2015. november 15-e egy egész generáció egyik –ha nem "a"– legszebb napja. A magyar fociválogatott kijutott az Eb-re. 1972 óta nem jutottunk ki Európa-bajnokságra, és 1986 óta a világbajnokságon sem jártunk. Azaz felnőtt egy teljes generáció úgy, hogy semmilyen siker nem jutott számára a magyar fociban.

Ennek a generációnak piros betűs ünnep a mai nap.

Én is azok közé tartozom, akinek a magyar foci legnagyobb sikere a ZTE–Manchester United 1–0 vagy a Debrecen BL-csoportköre volt. Szép-szép, csak ezek klubsikerek, és nem az én csapatom egyik sem. A válogatott legszebb eredménye ezt a napot leszámítva talán a svédek elverése volt, de hol volt az ehhez képest.

Három évvel ezelőtt összejött a csoda. Sikerült, megcsináltuk. A magyar válogatott 2–1-re megverte Norvégiát, ezzel kijutott az Eb-re.

Akkor úgy éreztem, ez életem legszebb napja. Sokakkal együtt addig ünnepeltem, amíg volt nálam pénz. Volt olyan a társaságban, aki azt az estét csak az első szexuális együttléthez tudta hasonlítani. Megint más azt jegyezte meg ünneplés közben, hogy "végre nem kell hátra ülnöm a buszon". Egyik sem túlzott.

Csak azért nem ezt tartom életem legszebb napjának, mert 2016. június 14-én ott voltam Bordeaux-ban, amikor az Eb-n megvertük Ausztriát. De tény, hogy az nem jöhetett volna össze a három évvel ezelőtti siker nélkül.

Sosem felejtem el, ahogy Egerből, egy floorball-meccsről (amin nem nézőként voltunk jelen) felérve Budapestre, miközben a buszt vártuk a kocsma felé, valamelyikünk a telefonján megnézte az összeállításokat.

– horkant fel, majd együtt röhögtünk azon, hogy de múltkor is bejött Storcknak, hogy Kleinheislert berakta a kezdőbe, nyilván majd most is jó lesz minden.

Nem hittük volna akkor, hogy a német mester újabb hatalmas húzása volt Priskin. Azt sem fogom elfelejteni, hogy milyen izgalommal néztem azt a meccset, és egészen a 83. percben született öngólig nem mertem örülni.

Nem örültem, csak izgultam, de rettenetesen. Aztán jött az öngól, 2–0, "innen már nem ronthatjuk el". Persze így is volt olyan a társaságban, aki káromkodva csitítgatott minket, hogy várjuk ki a végét.

Nagyjából egy évig tartott a magyar foci ezen fellángolása, 2016 őszén, de legkésőbb 2017 nyarán, az Andorra elleni elképesztő égés után mindenki felébredt. Visszatért ugyanaz a nihil, amiben felnőttünk. A magyar válogatottnak szurkolni megint ugyanazt jelenti, mint 2015. november 15-e előtt. Azaz mégsem: mert volt egy olyan évünk, amit senki sem vehet el. Megtapasztalhattuk, mit jelent, ha jó a foci egy országban. Persze, nekünk nem jutott vb-döntő, nekünk nem jutott Schlosser, Deák, Puskás, Bozsik, Albert, Mészöly, Törőcsik, Nyilasi vagy Détári. De jutott nekünk is egy kis igazi siker, egy kicsit ott lehettünk a nagyok között, részt vehettünk egy igazi tornán. Ezt pedig szívből köszönöm mindenkinek, aki tett ezért a sikerért!

Láthattuk az utcán ünneplő hatalmas tömeget, láthattuk, hogy nincs annyi arany kajak-kenuban, nincs az a siker kézilabdában, vízilabdában vagy jégkorongban, nincs az csodálatos úszó-siker, ami mérhető lenne egy fociban elért kisebb sikerhez.

Mert a futball az futball...