Főpolgármesteri kampányában Karácsony Gergely fűt-fát összehordott, hogy meggyőzze a budapestieket: ő bizony egy tetterős és tenni akaró vezetője lesz a fővárosnak. Most, hogy már több mint 300 napja ül a városházán, érdemes kicsit mérleget vonni, mi is lett ebből.

Hát nem sok.

Azzal hitegetett, hogy gondja lesz a 3-as metró kocsijainak légkondicionálására. Ehelyett ivókutakat szereltetett fel a metróvonal néhány állomásán.

Azt ígérte, hogy egységes, szakmai alapokon nyugvó közlekedési koncepciót készítenek a fővárosi közlekedők érdekében. Hát ebből meg néhány felfestett biciklisáv lett. De az sem szakmai alapon, hiszen hatástanulmányok nélkül rákényszerítették azokat a budapestiekre, aztán most négy hónappal később megkérdezik, hogy mi róla a véleményük. És még azt is úgy, hogy Karácsony helyettese, Kerpel-Fronius Gábor azért előre hozzáteszi: „biztos vagyok benne, hogy a számok minket igazolnak majd.” Hát persze, hiszen már Churchill is megmondta: „csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok”.

És hogy a Karácsony-féle városvezetés mennyire a legkönnyebb végén fogja meg a munkát, azt jól bizonyítja, hogy hetek óta nem hajlandóak arra a kérdésünkre válaszolni, hogy – amúgy – hol és milyen hosszúságban létesítettek kerékpárutat. Olyat, amihez nem elég egy vödör sárga festék, hanem meg kell építeni. Csak mert az előző vezetés betervezett ilyeneket, de azok terveit a Karácsony-team már az első hivatali heteiben lefújta.

Egy másik zseniális karácsonyista innováció: rovarhotelek. Ehhez nehéz bármit hozzáfűzni.

Annál tovább lehet azonban elemezni a Lánchíd-felújítás körüli hisztit. Arról ugyanis Tarlós idejében legfeljebb annyit hallhattunk volna, hogy megpályáztatták, elkezdték, befejezték. A baloldali városvezetés alatt azonban ebből komplett cirkusz lett: kezdve az állami támogatás mértékével (amelynek mértéke forintra annyi volt, mint amit az előző főpolgármesternek ígértek), folytatva a töketlenkedés ideje alatti gyaloghíddá alakítás tervével, majd befejezve egy ostobán (vagy célirányosan, hiszen a kormányrendeletben meghatározott referencia-időszakba pont az a cég nem fért bele, amelynek előző évi exkluzív partiján ott ült Karácsony másik helyettese, Tüttő Kata) jogszabályellenesen kiírt pályázati anyaggal. Mindezekhez persze ütötték a tamtamot a ballib médiában. Csak nem történt semmi hetekig, hónapokig.

Aztán belefordultunk a nyárba, ami a politikai publicistának rendszerint pokol, mert az uborkaszezonban két dolog nincs: hír meg olvasó, de ettől még valamit böfögni kell. Azt már előre tudtuk, hogy bár a koronavírus-helyzet miatt nagy ünnepségek sem a liberális, sem a nemzeti térfélen nem lesznek, azért amiatt komoly feszültség várható, hogy Magyarország születésnapja környékére tették át az egyébként júliusban esedékes Pride-hetet. Karácsonyék nem is voltak restek, lépten-nyomon kiaggatták a szivárványszínű zászlót, mint a rendszerváltás előtti egyszeri párttitkár a sarlós-kalapácsos szovjet lobogót. Naná, hogy lett belőle balhé. Tudták ők pontosan, hogy az lesz. Nem kísérletezgettek, pontosan számíthattak rá, hogy azt előbb-utóbb valaki leszedi. De vállalták, mert lételemük a balhé, mesterei a provokációnak.

Hiszen mi másról szólna a baloldali ellenzéki politikája, ha nem erről?! Törjünk be a köztévébe! Feküdjünk a földre! Kurva erős kép lenne, ha... ! Vegyünk el sávot az autósoktól! Aggassunk ki szivárványzászlót! (Biztos, ami biztos, Karácsony pártelnöktársának, Szabó Tímeának még a Pride-hét lezárása utáni napon is sikerült egyet kilógatni a Képviselői Irodaház ablakán.)

Ezek mind konstruktív, előremutató intézkedések és nem provokációk, ugye?! Hát akkor ennyit erről...