Új sorozat: Genderőrület Nyugat-Európában – 1. rész
2021.03.04. 17:45
A gender-ideológia és az LMBT-jogok térnyerése az Európai Unióban – 1. rész
Az LMBT-kurzus és a genderideológia egy gondolatkör szülöttjei: alaptételeik egymással szorosan összefüggenek, hátterük pedig ugyanaz a politikai irányzat. Gyökereik nem a liberalizmusban, hanem a XX. század elején született, és azóta egyre nagyobb erőre kapó kulturális marxizmusban keresendőek. Ez a két ideológiai mozgalom néhány évtized alatt domináns tényezővé vált Nyugat-Európában, és hatásukra az Európai Unióban kiemelt kérdésként kezelik a tagállamok genderpolitikáját és LMBT-közösségeinek helyzetét.
Mi is az a kulturális marxizmus, amely felelős mindezért?
A XX. század első felében Nyugat-Európában Marx követői csalódottak voltak, hogy a várakozásaikkal ellentétben nem történt meg a proletárforradalom, sőt, a munkásosztály beolvadt a kapitalista világrendbe, élvezve a fogyasztói társadalom vívmányait. Ezért elvetették a gazdasági tételeket, hogy azokat szociológiával, pszichológiával és más társadalomtudományokkal helyettesítve megalkossák a kulturális marxizmus elméletét.
A végrehajtás módjának alapját az 1920-as években Antonio Gramsci marxista filozófus, olasz kommunista adta meg a kulturális hegemónia fogalmának megalkotásával. Értekezése szerint az osztályharcnak magában kell foglalnia a kulturális küzdelmet is, melynek során a marxistáknak át kell venniük a hatalmat a kulturális intézmények felett, a társadalmi változások ugyanis alapvetően kulturális természetűek.
A marxista forradalom legfőbb korlátja Gramsci szerint a nyugati, zsidó-keresztény alapokon nyugvó civilizáció. Ahhoz pedig, hogy ezt az „akadályt” legyűrjék, szépen lassan, évtizedes munkával, az „intézményeken keresztüli hosszú meneteléssel” akarták lerombolni civilizációnk alapjait és értékeit. A „frankfurti iskolához” tartozó filozófusok és társadalomtudósok, többek között Theodor Adorno és Max Horkheimer fő ellenségként a keresztény világképet határozták meg, melynek egyik legfontosabb alappillére a hagyományos, „patriarchális” család. A magyar marxista filozófus, Lukács György is arról értekezett, hogy a forradalom csak akkor következhet be, ha szétrombolják a társadalmat, hiszen csak így lehet teljesen kiirtani a nyugati civilizáció értékrendjét, hogy aztán újat hozhassanak létre.
A kulturális osztályharcba beemelték a nemek közötti küzdelmet is, a marxista feministák szerint ugyanis a nők még akkor is elnyomottak, ha a „kizsákmányoló” osztályhoz tartoznak. A monogám, hagyományos „patriarchális” családmodellt tekintették az elnyomás forrásának, hiszen szerintük társadalmi helyzettől függetlenül a nőket a férfiak függőségben tartották. A feminizmus alapvető követeléseit – így a jogi egyenlőséget, a pályaválasztás jogát – kiharcolt első hullámos feminizmust a XX. század közepén egy sokkal harciasabb mozgalom váltotta fel, amely már összeegyeztette a feministák és a marxisták céljait azért, hogy a nőket „felszabadítsa” az elnyomás alól. Az amerikai második hullámos feminista mozgalom Betty Friedan 1963-as, A női misztikum című könyvével indult. Úgy látta, hogy a háztartásbeli nők vélelmezett boldogtalanságának oka a rájuk kényszerített társadalmi elvárásokban keresendő, melyek szerint csak anyaként és a családban teljesedhetnek ki. A háztartásbeli családanyákat úgy írta le, mint „egy kényelmes koncentrációs tábor foglyai”. A „gender feminizmus” szellemi anyjának Simone de Beauvoire-t tartják, aki Friedanhez hasonlóan negatív véleménnyel volt a családról. Szerinte a hagyományos házasság és a család, a gyermeknevelés a rabszolgasághoz hasonló, és a nők felszabadulásának kulcsa pedig nem más, mint a szexuális forradalom.
Nem véletlen, hogy napjainkban ismét elindult a közbeszédben a „szivárványcsaládokat” támogató kezdeményezés melletti kiállás. Az új „kulturális hegemónia” megteremtésének egyik útja ugyanis az identitáspolitika, amelynek minden olyan „osztálytudatra” szüksége van, ami valamilyen módon szemben áll a heteroszexuális, „patriarchális” családdal. Így karolták fel a feministákat és az LMBT-közösséget is.
Az identitáspolitika egyik legnagyobb hibája és bűne az, hogy a társadalmat nem egybekovácsolja, hanem atomizálja. Míg korábban évszázadokon keresztül – legalábbis Európában – az identitás elsődleges szintjén a vallási felekezet és a nemzeti hovatartozás szerepelt, ezeket manapság felváltják többek között a szexuális preferenciák, a nemi identitások, és a bőrszín. Elsősorban ezek azok az identitásképző tulajdonságok, amelyeken ez az újfajta osztályozás alapszik, és melyek mentén „áldozati”, „elnyomott” csoportokra bontják a társadalmat. A kulturális marxisták célja ezen szerintük jogfosztott kisebbségek felszabadítása, a férfiak által „elnyomott” nők, a heteroszexuálisok által „elnyomott” homoszexuálisok, a ciszneműek (tehát hagyományos nemi orientációval rendelkező emberek) által „elnyomott” transzneműek, és a fehérek által „elnyomott” más faji hátterűek felkarolása. A velük való együttérzés mára szinte vallássá vált balliberális körökben.
A marginalizált „áldozati” csoportok „jogfosztottságának” megszüntetését és az „elnyomó” társadalmi struktúrák felszámolását a felszabadítási mozgalmak révén kívánják elérni.
A kérdéshez való hozzáállás régiónként, tagállamonként eltérő: megfigyelhető egy földrajzi választóvonal is, a posztkommunista országokba ugyanis jóval később jutottak el ezek az ideológiák, valamint a szexuális forradalom, mint a nyugati országokba. Azonban nem jelent megoldást az, ha jogalkotással rákényszerítik a tagállamokra az LMBT-jogok beépítését a jogrendszerükbe. Ez ugyanis egyrészről demokratikus deficithez vezethet, mivel tagállami hatásköröket érint, másrészről pedig teljes mértékben figyelmen kívül hagyása lenne az EU Alapjogi Chartája preambulumában foglalt megállapításnak, miszerint az EU „tiszteletben tartja az európai népek kultúrájának és hagyományainak sokféleségét” és a „tagállamok nemzeti identitását”.
Hiába érték el a feministák a nők egyenjogúságát, hiába válik világszerte egyre inkább elfogadottá az LMBT-kurzus, folyamatosan új elérendő célokat tűznek ki maguk elé, melyekhez immár az uniós intézményrendszer is asszisztál. A feministák már az 1970-es években összefogtak az homoszexuális közösséggel annak érdekében, hogy a véleményük szerint a nőket, valamint a homoszexuálisokat és transzneműeket is elnyomó, heteroszexuális férfiak uralma alatt álló patriarchális, kapitalista társadalmat lebontsák. Ezen a ponton céljaik találkoznak a kulturális marxisták majdnem egy évszázados vágyaival, melyek ellen továbbra is küzdenünk kell. Ha úgy tetszik: ismét meg kell állítani Brüsszelt.