Csak a sokszínűség számít

A tudományos-fantasztikus (sci-fi), futurisztikus és fantasyfilmek képzeletbeli világa műfajuknál fogva bizonyos szempontból alkalmasabbak a progresszív napirend szisztematikus indoktrinációjának továbbítására. Előbbi műfajnál az emberiség technológiai és tudományos fejlődésébe vetett hit által maga a Föld is sokszor egy sokszínű, sokfajú, intergalaktikus rendszer részévé válik. A műfaj sajátosságából adódóan ezzel önmagában nincs gond, a probléma ott kezdődik, hogy rendre a földi társadalmat érintő ideológiai kliséket (rasszizmus, LMBTQ, feminizmus) ültetik át rendkívül erőltetett módon egy olyan környezetbe, ahol eleve sokszínű világ van. Utóbbinál pedig a mágiával és leginkább képzeletbeli lényekkel (sárkányok, törpök, tündék, élőhalottak stb.) teletűzdelt világ nyújtotta lehetőségekkel élnek vissza a haladáspártiak, hogy hasonló módon a valóságból kiragadott propagandájukat terjesszék.

Ezt jól mutatja, hogy a progresszív térfoglalás következtében többek között olyan popkulturális klasszikusok, mint az új Star Wars-trilógia (2015, 2017, 2019), valamint a sokadik feldolgozását megélő Star Trek: Discovery 2017-ben indult sorozata is a társadalmi igazságosság martalékául esett. A „transznemű emlékezés napja” alkalmából a Star Wars-univerzum már transznemű jedikkel is bővült, ám a sokszínűségi versenyben a szuperhősfilmeket gyártó Marvel-moziuniverzum sem akar lemaradni. A stúdió producere, Victoria Alonso néhány hónappal ezelőtt büszkén jelentette be, hogy az univerzum a társadalmi és faji igazságtalanságoknak (woke) több figyelmet szentel a jövőben.

Az eltörlés kultúrájának (cancel culture) sarokköve, hogy az erős nőket ünnepelni kell, azonban ez nyilván nem vonatkozik azokra, akik konzervatívok, esetleg Trump-támogatók, ahogyan azt a Star Wars-univerzumban játszódó, 2019-től futó The Mandalorian című sorozatban szereplő Gina Carano esete is bizonyítja.

A korábbi MMA-harcos Carano szerződését azért bontotta fel a Disney, mert egy Instagram-posztjában a zsidók 1935-ös üldözéséhez hasonlította a republikánusok iránti gyűlölet elharapódzását az Egyesült Államokban. Az összehasonlítás valóban nem a legszerencsésebb, ám köze sincs azokhoz a vádakhoz (pl. holokauszttagadás és -relativizálás), amelyek miatt gyakorlatilag száműzték Hollywoodból. Mindesetre az amerikai konzervatív, ortodox zsidó kommentátor Ben Shapiro felajánlotta segítségét, és közösen forgat filmet a színésznővel, akit a „hollywoodi autoriter baloldal” áldozatának tart.

A fantasy világát is kolonizálta a woke-kultúra, amire példaként említhetjük – a középkori Lengyelországban, erőteljesen fantasztikus környezetben játszódó Witcher (2019–) című sorozatot, amelyet erőteljes feminista ethosz és sokszínűségi doktrína leng körül. De hasonlóan járt a minden idők (egyik) legdrágább szériájaként készülő Gyűrűk Ura-előzménysorozat is, amelyben a hírek szerint az eredeti trilógiához képest sokkal multikulturálisabb és feministább világ fog megjelenni, többek között fekete hobbitokkal színesítve a történetet.

(Photo by EyePress News / EYEPRESS / EyePress via AFP)

De az is beszédes, hogy a The Walking Dead című (2010–), zombiapokalipszis közepette játszódó horrorsorozat utolsó évadjaiban egyre hangsúlyosabbá vált a szereplők LMBTQ-identitása, az erős, feminista karakterek számának túlhangsúlyozása és ezzel párhuzamosan a meghatározó fehér férfi karakterek fokozatos eltüntetése.

Több teljesítményt, kevesebb ideológiát!

A korszellemnek való megfelelési kényszer azonban nemcsak a sci-fi és fantasyprodukciók velejárója lett, hanem gyakorlatilag minden kategóriáé. Mindez annak ellenére, hogy az évek során sorra buktak meg az olyan feminista alapokon újragondolt filmek, mint a Szellemirtók (2016), az Ocean’s 8 – Az évszázad átverése (2018), a Charlie angyalai (2019) vagy A Riviéra vadorzói (1988) „női változataként” újracsomagolt Csaló csajok (2019).

Tucatnyi olyan erős női karaktert láthattunk a filmvásznon az elmúlt évtizedek során, akiknek nem volt szükségük erejük folyamatos bizonygatására vagy arra, hogy a társadalmi igazságosság harcosai – képességek híján, mindössze női mivoltuknál fogva – felmagasztalják őket. Ide sorolhatjuk többek között Carrie Fisher kultikus alakítását az eredeti Star Wars-trilógiában (1977, 1980, 1983), Sigourney Weaverét az Alienben (1979), Jodie Fosterét A bárányok hallgatnakban (1991), Emma Watsonét a Harry Potter-filmekben (2001–2010), Miranda Ottóét A Gyűrűk Ura: A két torony (2002) és A király visszatér (2003) című filmekben vagy Uma Thurmanét a Kill Bill két részében (2003, 2004).

Photo by Miramax / A Band Apart / Collection Christophel / Collection ChristopheL via AFP)

Azok, akik tagadják a progresszív nyomulást a filmiparban, vagy pusztán közgazdasági alapon közelítik meg a kérdést, rendre azzal a gyakori érvvel élnek, hogy „majd a piac kiigazítja magát” ezen a téren is. Azonban az elmúlt évtizedben tucatjával fulladtak teljes érdektelenségbe és buktak meg azok a filmek, amelyek a diverzitáson kívül semmiféle értéket nem hordoztak magukban. Ennek ellenére Hollywood, a BBC, az HBO, az Amazon, a Netflix és gyakorlatilag minden ezen a területen tevékenykedő szolgáltató a progresszív napirendet hajtja végre.

A legfrissebb példa erre, hogy a nemrégiben megjelent 007 Nincs idő meghalni című James Bond-filmet is elérte a woke-gyarmatosítás, ami a kritikusok és a nézők ingerküszöbét is átütötte, attól függetlenül, hogy elméletileg nem Lashana Lynch – akinek a legnagyobb érdeme, hogy egy fekete nő – lesz a titkos ügynököt jó ideje alakító Daniel Craig utóda. Egy másik popkulturális filmsorozatra, az Indiana Jonesra is hasonló sors vár, amelyben a kiszivárgott hírek szerint Harrison Ford vezető szerepét Phoebe Waller-Bridge angol színésznő fogja átvenni.