A magyar modell sikere

Egy civilizáció népességének középtávú fenntartásához egy párnak átlagosan 2,1 gyermeket kell vállalnia, amely érték alatt a népességszám fokozatosan csökken. Ha a természetes szaporodási ráta az 1,3-es értéket sem éri el, akkor belátható időn belül bekövetkezhet az adott népesség teljes eltűnése, vagy asszimilációja egy gyorsabban szaporodó népességbe.

Európa őshonos lakossága folyamatosan csökken, amihez a jólét, a fejlett egészségügy, a csecsemőhalandóság csökkenése, az egyedül a karrierjére összpontosító, gyermektelen nő mintájának népszerűsítése és a változó családmodell egyaránt hozzájárult. Amennyiben Európa gazdasági fenntarthatóságra törekszik, és el akarja kerülni a teljes elöregedést, akkor olyan munkavállalókra lesz szüksége, akik a nyugdíjba vonulók generációjának helyébe lépnek.

Az utolsó, minden uniós tagállamban elérhető 2019-es OECD-adatok szerint Málta (1,14), Spanyolország (1,23), valamint Olaszország (1,27) termékenységi rátája a legalacsonyabb, ám az 1,4-es arányszámot Ciprus, Luxemburg, Görögország és Finnország sem éri el.

A korábbi balliberális kormányok családellenes intézkedései következtében 2010-ben Magyarország abszolút sereghajtó volt az unióban 1,26-os arányszámmal, amit azonban a Fidesz–KDNP-kormány évről évre bővülő családtámogatási intézkedéseinek köszönhetően 2019-re sikerült 1,49-os arányra feltornázni. Ez továbbra is a népesség fogyásával jár együtt, ám egyrészt közel sem olyan arányban, mint korábban, másrészt pedig mindössze 9 év alatt sikerült olyan új alapokra helyezni a népesedési és családpolitikát, amelyhez foghatót egyetlen más tagállam sem tudott felmutatni ezen időszak alatt. Éppen ezért nem véletlen, hogy 2015, 2017 és 2019 után immár negyedik alkalommal hazánkban rendezik meg a Budapesti Demográfiai Csúcsot, amely esemény – a magyar családpolitika sikereinek köszönhetően – más nemzetek figyelmét is egyre inkább felkelti.

A magyar kormány intézkedéseinek sikerét jól mutatja, hogy Európában a gyermekvállalási kedv mellett a házasságkötések száma is hazánkban növekedett a legnagyobb ütemben, miközben a válások és a terhességmegszakítások száma csökkent. Ezzel a jelenséggel kapcsolatban érdemes kiemelni Schmidt Mária szavait, aki így fogalmazott:

(Photo by JAN WOITAS / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP)

A Nyugat válasza: még több bevándorlás

Ezzel szemben Nyugat-Európa a bevándorlásban látja demográfiai problémáinak megoldását. 2010-ben az egykori német szociáldemokrata képviselő, Thilo Sarrazin Németország megszünteti önmagát (Hogyan tesszük kockára országunkat?) című könyvében már arra figyelmeztetett, hogy a magasan képzett német őshonos lakosság alacsony, míg az alulképzett bevándorlók magas termékenységi rátája nemcsak jelentősen átalakítja a társadalmat, hanem az ország sikerét és prosperitását is veszélyezteti. Az alulképzett migránsok egyre növekvő társadalmi csoportja nemcsak rövid, de hosszú távon is veszélyezteti a jóléti államot, mivel a másod- és harmadgenerációs bevándorlók általában öröklik szüleik szegény társadalmi státuszát, valamint a sikertelen integrációból adódó szűk mozgásteret a munkaerőpiacon. Az is beszédes, hogy a bevándorlásnak a jóléti államra leselkedő veszélyeit Nyugaton a hatalmon lévők közül egyelőre csak a – magyar migrációs modellt másoló – dán szociáldemokrata kormány ismerte fel.

Azok, akik az ideológiai „jóemberkedésen” túl közgazdasági szempontból is támogatják a tömeges migrációt és a nyitott határok elvét, nemcsak arról feledkeznek meg, hogy a bevándorlók problémáit importálják, hanem arról a biológiai alapvetésről is, hogy a bevándorlók szintén megöregednek egyszer. Ez pedig egy olyan ördögi kört eredményez, amelyben az idegen lakosság importálása marad az örökös megoldás. Viszont afelől se legyenek kétségeink, hogy a bevándorláspárti erők Európa demográfiai válságában is csak újabb kiskaput látnak a tömeges migráció legalizálására.