S persze valami lázas örömfélét, amit akkoriban még nem tudott szavakba önteni. Csak érezte, hogy valami nagy dolog történt, és a hirtelen jött szabadságtól megrészegült emberek diadalittasan szemlélgették a kilőtt harckocsikat a pesti utcákon.

„Tízéves kisfiúként még nem sokat konyítottam a politikához, nem nagyon értettem a történéseket.”
– nyilatkozta a 888.hu-nak Nagy Feró.

„Arra persze jól emlékszem, hogy amikor óbudai lakásunkról apámmal bementem a munkahelye központi irodájába, akkor szájtátva bámultam a kiégett tankokat. Apróbb mozaikkockákból áll össze az én ötvenhatom. Például abból, ahogy az apám beránt egy kapualjba egy puskalövés után, mert – mint később kiderült – valamelyik buzgómócsing ávósnak nézett egy nemzetőrt, és előbb lőtt, és csak utána kérdezett.“

Az a kép is örök emlékként vésődött be Feró tudatába, amikor egy teherautó állt be óbudai lakásuk kapujába. A környékbeli gyerekek persze azonnal megnézték, mi van a platóján. A halál volt ott a maga visszavonhatatlan valóságában.

A november negyedikét követő nehéz napokban is jobbára csak érezte szülei feszült aggodalmát. Azt, hogy az otthon, a négy fal között elhangzottakról sem az iskolában, sem másutt – különösképpen idegenek előtt – nem szabad beszélni. Mert egy félreérhető kifejezés is bajt hozhat a családra.

„Otthon nyilván nem ellenforradalomról beszéltek a szüleim, a számba rágták, hogy most nagyon észnél kell lenni és vigyázni kell, nehogy valami hülyeséget mondjak. Akkor még tudtam lakatot tenni a számra, később már nem nagyon. Be is vittek ezért elég sokszor a rendőrök, akik folyvást arról faggattak, hogy mint mondtam előző nap a színpadon. Szegény anyám, a hetvenes-nyolcvanas években napestig aggódott, hogy megint a rendőrök jönnek a fiáért.”