Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Békés Márton: „Irány a kulturális hegemónia!”

Fodor-Horváth Zsófia

2021.09.26. 11:00

Akikre figyelni kell – Új sorozat a 888-on

 

Történész-politológus, főszerkesztő, a XXI. Század Intézet igazgatója, aki azért tanult meg olaszul, hogy eredetiben olvashassa Gramscit. Békés Mártont sokféleképpen be lehet mutatni, ő az, akit az ellenfél is csak úgy tud gúnyolni, hogy közben elismerik, már-már bókolnak neki. Békés Márton a Kulturális hadviselés című könyvében tűpontosan elemzi a hazai politika kultúráért folytatott harcát, világossá téve a tétet, ami a társadalom tudatának áthangolása nélkül lehetetlen. A baloldal, erős politikai személyiségek híján, kénytelen értelmiségi szereplőire hagyatkozni, pár csatát meg is nyernek velük, de vajon mire elég ez? A közgondolkodás átformálása évtizedes feladat, a nyelv uralása nélkül a vereség garantált. Hol tart most a konzervatív oldal a háborúban, és vajon tanulhat-e valamit a baloldaltól? Van-e egyáltalán még nyelve a baloldalnak? A 888.hu új sorozatában az első vendég Békés Márton – akire figyelni kell.

 

FHZS: Tisztázzuk az alapokat: kulturális hadviselésről beszélsz, ez tehát egy háború. Mivel és kik vívják ezt a háborút?

Békés Márton: Gramsci szerint „minden politikai harcnak megvan a maga katonai magva”, ugyanakkor pedig „a politikai kérdések kulturális formát öltenek” – tehát a katona és a kultúra előbb-utóbb körbeérnek. Persze, ne tagadjuk, több kritikát kaptam azzal kapcsolatban, hogy túlságosan hadi jellegű, marciális a könyv nyelvezete. Ezzel abból a szempontból nem értek egyet, hogy ez csupán egy logika, speciális beszédmód, kidolgozott metaforavilág. A kultúrához hagyományosan társított nyelvezet és a szokványos stiláris megoldások helyett mintha a katonai szabályzatok és harceljárások jobban betekintést nyújtanának abba, hogy mi is folyik itt, kik és milyen eszközökkel vívják ezt a háborút, amelyet magát is „kultúrharcnak” neveznek. Hiszen két oldal áll szembe egymással, meghatározott eszközökkel élnek, amiket a stratégia érdekében egy adott taktika mentén vetnek be, a cél pedig a győzelem, és ez nem más, mint a kulturális hegemónia megszerzése. Mindenki ezen dolgozik.

FHZS: Mi ez a kulturális hegemónia, hogyan fordítható ez le a hétköznapi világra? Mi van akkor, ha van, és mi van akkor, ha nincs?

BM: Nagyon röviden azt jelenti, hogy a politikai többség mögött van-e kulturális többség? Ennek hiányában egy-egy választást még meg lehet nyerni és akkor egy bizonyos politikai logikát lehet érvényesíteni, de nem hosszú távon és főképpen nem maradandó módon. Míg, ha van kulturális többség, egy-egy választást akár el is lehet veszíteni… Persze, sokkal jobb, ha nem! (nevet) Emlékezzünk: hiába nyert a jobboldal kétszer is választást 1990-ben és 1998-ban, húsz éven keresztül a posztkommunizmus maradt meghatározó, amelyet egy liberális kulturális hegemónia szilárdított meg. Ha van kulturális hegemónia, akkor mint a cirkuszi légtornászok alatt, ott van a védőháló, ami nem más, mint a kultúra anyagi és szellemi intézményrendszere, amibe a törtnetmesélés, a narratívaszövés, a nyelvi készlet ugyanúgy beletartozik, mint az emberek képzelete vagy egymás közötti viselkedése és a mindennapi gesztusrendszerük.

Kulturális hegemónia nélkül – egy ideig – lehet kormányozni, de korszakot építeni nem. A kultúra teremti a korszakot, így a soft power valójában a legkeményebb politikai eszköznek számít.

FHZS: Említetted a kritikákat a harcias nyelvezet miatt, de valóban nem veszélyes háborús terminológiában beszélni erről? A háborúban mindig ellenség van, azt meg kell ölni, de minket is megölhetnek. Vagy, ha nem háborúskodunk, csak vitázunk, az már puhaság?

BM: Nem látok érdemleges vitákat. Van egy-két személy, akikkel érdemes vitát folytatni és kell is, hiszen harcedzettnek kell maradni, Kiss Viktor például ilyen, de ettől még nem fogok a megtalált szemantikai környezettől elszakadni. Azért nem, mert a hadművészeti referenciái azok, amelyek számomra a tétek súlyát és helyét a legjobban ki tudják jelölni, valamint az egymással szemben álló erők mozgását meg tudják világítani. Van, aki a futballból vagy éppen a konyhából hozott hasonlatokkal dolgozik, bizonyára a kémiai és földrajzi hasonlatok is használhatók, Czopf Áron például utóbbit csinálja, igen izgalmasan, sőt egyszer még idegrendszeri hasonlatot is hozok a könyvben, de a katonai eljárásrend, a haditechnika, a harctéri hasonlatok világa az, ami ezt az egész kulturális komplexumot egységbe tudja rendezni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy itt kultúrharcra, amerikai értelemben vett culture warra kerülne sor! Illetve zajlik ilyen, de azt nem a konzervatív oldal vívja – ebben az országban a konzervatív értékek ellen folytatnak kulturális háborút.

„A politikus az, aki vásárra viszi a bőrét”

FHZS: Amikor baloldali kulturális hatalomgyakorlásról beszélünk, ott a kulturális értelmiségnek van politikai szerepe és jelentősége. Fővárosi szalonokban döntik el, ki legyen a király, ők a királycsinálók. Ha megszólalt korábban Heller Ágnes vagy most TGM, Kis János, amit mondanak, annak mindig politikai jelentősége van, mert ott nincs erős politikai személyiség. A jobboldalon meg van erős politikai személyiség, így a kulturális elitnek nincs is akkora szava. Baj, hogy ez így van?

BM: A magyar jobboldali rendszer – vagy a szabályokkal rendelkező Orbán-korszak, mint politikagép – nem azért működik pontosan, kiszámíthatóan és jól, mert hallgat az értelmiségre, hanem azért, mert nem. Annak az ósdi politikai világnak a szereplőit, akik az értelmiségi mandarinosztály által előénekelt, fülbe sugdosott és orránál fogva vezetett politikában gondolkodnak, „csalódott fideszeseknek” is szokás hívni. Közéjük tartozik például az Új Világ Néppárt vezetője, Pálinkás József, aki a húszezer ajánlást sem tudta összeszedni a baloldali miniszterelnökjelölt-jelöltséghez… Nekik az a bajuk az Orbán-rendszerrel, hogy az értelmiségi hangokra – pontosabban őrájuk – nem hallgat eléggé. Ám van itt egy probléma: a politikus az, aki vásárra viszi a bőrét, a bármennyire is elkötelezett értelmiségiek számára ugyanis tét nélküli a mérkőzés. Próbálnak tehát értelmiségi proxy-háborút vívni, ahol maguk helyett politikusokat küldenek az arénába, a politikus pedig e forgatókönyv szerint pusztán az általuk elmondottakat képviselné. Ezen modell szerint működött a szabaddemokrata–szocialista életszövetség is, ahol a Bitó-szalonban jelöltek ki politikusokat, a szárszói találkozó pedig valóságos tétmérkőzésnek számított. Mostanság az alkotmánypuccs lehetőségének kidolgozása zajlik különböző értelmiségi elaborátumok, tanszéki viták és kevéssé ismert folyóiratok hasábjain, az ellenzéki miniszterelnökjelölt-jelöltek pedig a TV-képernyőn képviselik a progresszív értelmiség narratíváját.

A jobboldalon teljesen máshogy működik a dolog. Mindenkinek megvan a maga helye: a politikus politizál, az értelmiség gondolkodik. Ezt hívtam úgy a Tihanyi tézisek ötödik pontjában, hogy a „szellem emberei” és a „cselekvés emberei” dolgozzanak együtt. A kettő között élénk oda-vissza kölcsönhatás működik, aminek nem az a lényege, hogy a politikus harcba küldi az értelmiséget, az értelmiség pedig bábjátékot űz a politikussal. A könyv borítójára számos mondatot rá is tettünk, melyek szerint én „túlfűtött hatalmi kultúrkülönítményes” volnék, esetleg „a magyar etnonacionalista rezsim legszínvonalasabb propagandistája” – ez utóbbinak egyébként minden egyes szava nagyon tetszik. Azért mondanak ilyeneket, mert egy bolsevik logika mentén ők úgy gondolják, hogy vagy a politikus mondja meg nekem, hogy mit írjak a könyvembe, vagy én mondom azt a politikusnak, hogy nesze, itt van ez a könyv, csináljad. Egyikről sincs szó természetesen! Egymással párhuzamosan születnek a könyvek és hozzák a döntéseket, és a kettő között olykor van termékeny interferencia. Mi, a konzervatív oldalon nemcsak, hogy gondolkodunk, de sokkal szabadabban gondolkodunk, mint a másik oldal, valaha. Ez okozza, hogy Magyarországon a jobboldali kormányzás tizenegyedik évében bekövetkezett a szürkeállománycsere. Emlékszünk, a ’90-es években a „szürkeállomány pártjának” hívták az SZDSZ-t, ami alatt nem a kardigánjaik színére gondoltak, hanem arra, hogy az intellektuális fölény ott van és hozzájuk képest mindenki műveletlen, ostoba. „Mucsa vagy szabaddemokrata többség” – mondta az 1990-es választás idején TGM. Ez teljesen másképp van ma már: a gondolattermelés, a narratívaképzés, a magyarázatadás képessége nálunk van, de lassan nemcsak Magyarország számára fontosak ezek a gondolatok, hanem azzal, hogy a „magyar modell” akciórádiusza jelentősen megnőtt, a mögötte álló konzervatív gondolat is teret hódíthat. Bekövetkezett tehát a szürkeállomány cseréje – irány a kulturális hegemónia!

Most a gyermekvédelmi ütközet van soron

FHZS: A politikában az nyer, aki jobban, hihetőbben meséli el a történetet, ehhez pedig uralni kell a nyelvet. A baloldal gond nélkül nevezte át a gyermekvédelmi törvényt homofób törvénnyé, a munkatörvénykönyv módosítása után rabszolgatorvényről beszéltek, de a jobboldali sajtó is csak propaganda, én is csak egy propagandista vagyok. Hogy állunk ebben a harcban? Mintha nem lennénk olyan sikeresek.

BM: Nem hirdetnék győztest. A kulturális hadviselés, bár alapvetően állóháború, az ideológiai küzdelem pedig lövészárokharc, azért a front oda-vissza hullámzik és miközben egy-egy futóárkot beveszünk, egy-egy támaszpontot el is vesztünk. Ez egy mindennapi küzdelem és ennek része a nyelvpolitikai csatározás is. A politikai végeredményeket a nyelvpolitikai küzdelem arénájában készítik elő, így egy-egy győztesen megvívott nyelvpolitikai csata évekkel később, a szavazóurnákban jelenik meg. Ahogy Pokol Béla fogalmazott egyszer: „A politikai vitákban használatos kulcskifejezések, alapfogalmak érzelmi felhangjait a nyelvpolitikai mélyrétegekben folyó harcok hangszerelik.” A baloldal elbeszélése szerint például Soros György egy idős, filantróp öregúr, olyan, mint a ’20-as évek Budapestjén népkonyhákat működtető Róbert bácsi, csak szteroidokon – mi viszont, amikor Soros György szóba kerül, gazdasági terroristát, a „színes forradalmak” atyját, egész régiók pénzügyi rendszerét romba döntő tőkeragadozót látunk benne. Helyesen. Amikor pedig migrációról beszélünk, nem valamiféle természetes népességmozgásról filozofálunk, még kevésbé menekültekről ejtünk szót, hanem olyan illegális bevándorlásról, ami veszélyt jelent. Ezeket a csatákat a magyar jobboldal megnyerte, ahogy a munkahelyvédelmet, az ország újraindítását, a vakcinaharcot és a rezsicsökkentést is. Most a gyermekvédelmi ütközet van soron, amelyben a nemzetközi progresszió egyáltalán nem szemérmes: a melegeket élő pajzsként használva, az LMBTQ-(tőke)lobbit kiszolgálva dekonstruálni akarja az utolsó épen maradt hagyományos citadellát: a családot. Ebből is látszik, hogy a kérdés, mely szerint végül ki nyeri a nyelvpolitikai háborút, még jócskán odébb van. Ennek a küzdelemnek ráadásul úgysem lesz vége sohase…

FHZS: A kisebb vereségek ellenére a nyelvet a jobboldal uralja?

BM: A narratíva adása körüli harcok mindig arról szólnak, hogy kinek van jövőképe és kinek milyen jövőképe van. A magyar jobboldal jövőképe nagyon egyszerűen, két szép szóval kifejezhető: magabíró Magyarország. Ez egy konzekvens vízió: ez a „belülről vezérelt”, a saját érdekeit elsődlegesnek tartó és a magyarokat első helyre helyező, Magyarországról kormányzott Magyarország képe; aminek aztán a munkahelyteremtés, a nemzetstratégia, a szomszédságpolitika, a családtámogatás, a határvédelem és a gyermekvédelem szempontjából több kézenfekvő politikai következménye van. A másik oldalon „kívülről irányított” csoportokat láthatunk, amelyeket mint a szemetet, összefújta a Washingtonból és Brüsszelből fújó szél. „Külföldi szolgálatban álló pártok” – hogy Gramscit idézzem. Nekik három betűből áll a víziójuk: O1G. Odaát ugyanis pusztán Orbán Viktor patológiás gyűlölete tartja össze – az is csak időlegesen – a szivárványkoalíciót. Ez a két oldal nagy metanarratívája, ami a kisebb – például a gazdaságról, társadalomról és politikáról szóló – narratívák mögött álló keretelbeszélés.

Ennek a két országvíziónak a derivátuma a nyelvi harc. Vannak csaták, amiket mi nyerünk, vannak, amiket nem. De ebben is optimista vagyok, mert azt látom, hogy az elmúlt öt-tíz évben a hazai progresszív erők, vagyis a magyarországi ellenzék elvesztette a nyelvét. Tagadhatatlan, hogy amikor a ’80-as években az úgynevezett „demokratikus ellenzék” és a pártellenzéki reformközgazdászok megkötötték paktumukat, akkor nagyon is volt nyelvük: ez a progresszió késő-Kádári, kora-neoliberális dialektusa volt. Ez rokonságban áll a Lukács-óvoda emberijogi nyelvjárásával és a nyugati erőközpontok monetarista tájnyelvével. Ez adta a ’90-es évek relativista, urbánus–kozmopolita nyelvezetének szótárát és a kétezres évek elején dívó reformista beszédmód szemantikai kötőszövetét. Emlékezzünk egyfelől a Pa-Dö-Dö szövegkönyveire (Gréczy Zsolt írta őket!) és Gyurcsány éppen idén 15 éves őszödi beszédének egyik kijelentésére: „Reform vagy bukás!”, vagy amikor azt mondta, hogy „csináljunk egy jobb országot”. Itt a G. Fodor Gábor által leírt „reformpárti ideológiai kontinuum” továbbéléséről van szó, 2010-re a „progresszió válságába” torkollott, hogy ismét őt idézzem. És tizenegy évvel később, azaz mára, a magyarországi ellenzék elvesztette a nyelvet. A jobboldal viszont kifejlesztette a magáét, egy olyat, ami a valóságról beszél. Aki elveszti a saját nyelvét, az elveszti a politikát – olvassuk Schmidt Máriánál (Nyelv és szabadság. 2017).

A baloldalnak nincs már története, így történelme sem lesz.

 

FHZS: Egy kicsit nézzünk körül, hogy is zajlik ma ez a háború: a kultúrát jó ideje uralja a közösségi média, a közösségi médiában pedig egyértelmű a baloldali, liberális túlsúly. A hazai influenszerek, celebek is nyugati mintára a mainstream témák mögé állnak be, egymást is hergelve, ez történik az LMBTQ-ügyekkel is, például a gyermekvédelmi törvény kapcsán. Nem olyan régi hír, hogy több óvodában nem kaphattak a gyerekek szivárványt óvodai jelnek és sok tanár fél tanítani a szaporodás témakörét. Az LMBTQ-mozgalom elérte, hogy ne az menjen át a gyermekvédelmi törvényről az emberek fejébe, amiről az tényleg szól, hanem az, ahogyan azt ők értelmezik, ami egy teljesen torzított változat. Ezt a csatát megnyerték vagy tudunk még harcolni?

BM: Ezek a platformok, mint az Instagram vagy a TikTok, tökéletes példái a politika mögötti (metapolitikai) világnak, ami manapság audiovizuális-tömegkommunikációs csatornákon terjed. A konkrét politikai döntések, például egy gyermekvédelmi törvény meghozatala és az amögötti támogató társadalmi többség előállítása előtt már fontos, hogy megképződjön egy olyan nyelvi, szimbolikus mező, ami ezeknek a megszületését egyáltalán lehetővé teszi. Az egyes politikai döntéseknek ilyen értelemben létfontosságú a szimbolikus/kulturális előkészítése. Ezt meg lehet spórolni, de akkor a következmény az, hogy lemaradunk a narratívaalkotásban – adott esetben a saját törvényünket a másik oldal fogja (félre)magyarázni. A magyar társadalom a felmérések szerint a nyugati társadalmakhoz képest még mindig hagyományosabban gondolkodik, határozottan gyerekpárti, középpontba helyezi a gyermeket. Ez nagyon jó helyzeti energia, amit a konzervatív erők a maguk narratívaképző, nyelvpolitikai céljaira tudnak használni. Egy törvénynek tehát nemcsak a meghozatala a fontos és nem elegendő az utólagos magyarázata, hanem az előzetes előkészítése a lényeges. Ezt az olyan hárombetűs „ideológiai apparátusok”, mint az MTA, a CEU, az NGO-k és az SZFE szükséges átalakítása során sem lehetett megspórolni.

FHZS: Beszéljünk egy kicsit a Tóth Gabi-esetről: a pápa előtt énekelni bárhonnan nézve elismerés, a baloldali kultúrharcosok azonban elérték, hogy még a fellépése előtt azt gondolják róla, hogy leszerepelt. Amíg nem coming out-olt a hitéről, elfogadta a közössége, de pillanatok alatt kirekesztették, most ő is a „ciki jobboldali” zenészek listájára került, mint Nagy Feró vagy Keresztes Ildikó. Újabb találat érte a lövészárkunk mellvédjét?

BM: Mekkora kockázatot és áldozatot vállalnak, sőt személyes kreditjeiket, rajongótáborukba már korábban befektetett energiájukat, szeretettőkéjüket vesztegetik el azok a sztárok, akik nyíltan a konzervatív ügyek oldalára állnak! Az Őszentsége előtti fellépésnek semmiféle jobboldalt népszerűsítő hatása nem volt, ebben az esetben valami durvább dolog történt, és ezt a lejáratórkórus pontosan értette: Tóth Gabi – sikeres énekesnő, házasságban élő asszony, feleség, gyermekes anya – azt merte mondani, hogy ő hívő római katolikus. De mondhatnánk más példákat is: Nagy Ferót gyalázták, amikor Kossuth-díjat kapott, Zalatnay Saroltát minősítették, mert aláírta a „Stop Gyurcsány, Stop Karácsony” petíciót, Szikora Robit lesajnálták, mert evangelistája lett a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak, az Ákosra vagy Eperjes Károlyra évtizedek óta halmozott gyűlöletrétegekről már nem is beszélve. Mindebből az látszik, hogy mi még mindig nem értjük a politikaelőtti területen folyó küzdelem tétjét, az intellektuálisan elmeszesedett, politikailag töketlen progresszív erők viszont igen. Amikor ugyanis arról beszélünk, hogy az eucharisztia ünnepének hírnökei között ott van egy Szikora Robi, az Oltári Szentség ünnepét pedig Tóth Gabi a hangjával emeli, akkor tudnunk kell, hogy az ő kulturális impaktfaktoruk sokszorosa a politikusokénak. Ugyanez igaz Nagy Feróra: ha ő mondja, hogy fontos a határzár, az sokkal nagyobb erőt jelent, mintha valaki hivatalból teszi. Azzal tehát, hogy őket üti a Progresszió, nagyobbat tud csapni a Normalitáson, mintha konkrét politikai ügyekben csatározna, melyeket amúgy is elveszteni látszik. A 21. században nem csak a fegyveres konfliktusok hőfokát tartják küszöb alatt, hanem a kulturális hadviselést is földalatti módra űzik.

A posztkommunizmusnak ráadásul hosszú a kulturális árnyéka, és még mindig ránk vetül. Egy most megjelent kutatás szerint például a kulturális elit magát baloldalra soroló része még véletlenül sem ismer el minőségi alkotásnak olyasmit, amit a jobboldalra sorolt művészek hoztak létre, és a kulturális kánon meghatározása még mindig az ő kezükben van. Ők termelik a kulturális referenciáinkat, ők határozzák meg a minőséget, Csurkával szólva ők: a zsűri. Ahogy a Facebook-on, itt is van shadow banning, csak itt a konzervatív témájúnak számító kulturális tartalmakat és létrehozóikat – Vidnyánszkytól Ókovácson át Bán Jánosig – rejtik el. Ez a gyakorlat elsősorban a magaskultúrának nevezett termékek kreditálására vonatkozik, amely mellett azonban a tömegkultúrát sem szabad elhanyagolni! Nem véletlen, hogy Németországban a konzervatív (?) uniópártok kampányát egy YouTube-sztár rombolta le, aki mögé rögtön száz influenszer állt be. Az, hogy ez a nethadsereg kit támogat, a szocdemeket vagy a zöldeket, komoly hatással volt a németországi kancellárválasztásra. Ezeknek a posztmodern apparátusoknak a használatát és logikáját a másik oldal jobban érti – végülis, nekik készült. Nekünk is játszani kell ezeken a hangszereken, nem azért, mert az Instagram vagy a TikTok önmagában jó (dehogy az), hanem mert ez is harci fegyver. Ezért örülök nagyon a Megafon-projektnek és a Rákay Philip-féle Patriótának.

A partizánoknál gyakran fordulnak elő belső villongások

FHZS: Gulyás Márton nem rég adott egy interjút a 444-nek, amiben arról beszél, hogy ő gramscianus, szerinte társadalmi tudatformálást kell csinálni párt helyett. Ez egy közös pont bennetek, de akkor ti most ugyanazt csináljátok?

BM: Gulyás Marcival ismerjük egymást, közel tíz éve a Pride egyik Trafó-béli kísérőrendezvényen a melegházasságról, az egynemű párok örökbefogadási lehetőségéről rendeztek vitát, ott Stumpf András (!) és én képviseltem a konzervatív álláspontot, s ő volt a moderátor. Ezután kialakult egy toleráns, egymás munkásságát távolról tisztelő viszony. Legutóbb azt mondta rólam például, hogy „Békés Mártonnal lehet nagyon nem egyetérteni, de az intellektuális kiválóságát gyarló dolog lenne nem elismerni. […] messze kiemelkedik a mezőnyből, de szerintem Békés Márton nem norma, hanem a kivétel.” Köszönöm szépen. Cserébe mondjuk ki: a hazai progresszív oldalon nem az MSZP frakcióvezetője a tényező, hanem Gulyás Marci, nem a LMP társelnöke a fontos, hanem VV Zsolti. Gulyás természetesen önálló minőséget jelent ebben a felsorolásban. Mert az általa irányított kulturális apparátuson keresztül képződnek az olyan csomópontok, amik router-gyanánt ki tudnak sugározni s ő szabályozza a saját közege véleményklímájának hőfokát. Amögött, amit csinál, stratégia van, pontosan tudja, hogy mit miért tesz. Itt nem arról van szó, hogy amit tartalmilag csinál, azzal egyetértünk-e, hanem arról, hogy bármilyen minőségben is csinálja (aktivista, nyomásgyakorló, médiaszervező), hatása van. Egyszer adtam neki egy hosszabb nyilatkozatot a NER tizedik évfordulója kapcsán, és utána off record kicsit beszélgettünk. Csak mosolygott, amikor megjegyeztem, hogy Józsefvárosban három helyszín is van, amelyik az alternatív újbaloldal központja: az egymástól nem is olyan messzire található Auróra, az akkori Gólya és a Patyolat, mely utóbbi a Partizán helyszíne lett, miután Pikó András kampányközpontjaként funkcionált. Engem, mondtam, ez a Mao Ce-tung-féle háromlépcsős „elhúzódó partizánháborúra” emlékeztet, amelynek a szókészlete (partizán / Partizán, partizánkörzet / VIII. kerület) vissza-visszaköszön mindabban, amit csinál. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy Gulyás Márton összeesküvést csinál vagy maoista lenne (én se vagyok marxista, csak „jobboldali gramsciánus”, mint Alain de Benoist is), de arról igenis szó van, hogy Gulyás Márton egy bizonyos stratégiát hajt végre, ennek van médiára vonatkozó és kommunikációs formája, és ezt kár volna felróni neki, hiszen a maga logikája szerint hajt végre egy áthangolási műveletet. Ennek része, hogy tartalmi-politikai értelemben a hazai, egyelőre alternatívnak számító neomarxista újbaloldal narratíváját képviseli.

A dolog logikájához tartozik, hogy a partizánoknál gyakran fordulnak elő belső villongások, ilyennek esett áldozatul szerintem Fekete-Győr András is. Aki látta a vele készült interjú vágatlan verzióját, tudhatja, hogy az interjút készítő Gulyás Márton megrökönyödött Fekete-Győr bornírt neoliberális felfogásán és döbbenetes tájékozatlanságán. Az csak a humanizmusát dícséri, hogy nagyon korrektül vágta meg az anyagot: az egyórás verzióhoz képest a négyórás változat brutálisan lesújtó.

FHZS: Mint átlagember, részt veszek ebben a háborúban? Mi az én dolgom?

BM: Feladatokat semmiképpen sem szabnék senkinek, legfeljebb magamnak. A kultúra formálásában mindenki részt vesz, a kultúra ugyanis nem elitprojekt. Fel szokták osztani a művelődést magaskultúrára és popkultúrára, amelyek elhatárolása nem biztos, hogy a flexibilis posztmodern körülményei között ugyanannyira érvényes, mint az ipari modernitás idején. De azért egy opera mégiscsak más, mint egy mém és a könyv sebessége is eltér a képregényétől, a focimeccs sem ugyanaz, mint az Anna-bál stb. Mégis, mindegyik az emberek közös szimbólumokkal, közös kódokkal való összekötését végzi. Kultúra ugyanis az, amikor létrejön a társadalom, és társadalom az, amikor létrejön a kultúra. Éppen ezért,

ha a mai kultúra szerkezetét meg akarjuk érteni, muszáj populistának lennünk,

ami a mi politikai antropológiánkhoz amúgyis illik! Mert ugyan vannak olyan személyek, mondjuk kurátorok, filmrendezők, sztárszerzők, akik a különböző kulturális produktumokat létrehozzák, de ennek mégiscsak az a lényege, hogy a társadalomban – lehetőleg a társadalom többségében – visszhangot verjen. Ráadásul ma már olyan kultúrahasználati mód van, ami bizonyos szempontból fittyet hány az eredetiségre, hiszen az egyes kulturális alkotások önálló életre kelnek, virálisan terjednek, mondjuk a gifek, mémek, mashupok révén. A kulturális termék létrehozásában továbbra is van persze eredetiség, de ennek – Walter Benjáminnal szólva – „autentikus aurája” hamar elvész. Ebből a szempontból ma a kultúra egy nagyon populáris valami. S éppen ezért a mai jobboldali közösségnek nincsen olyan tagja, aki ne lenne kultúrahordozó, kultúraalakító tényező! Látogassunk el egy-egy Tranzit-fesztiválra vagy Kommentár-lapszámbemutatóra, és látni fogjuk, hogy az emberközeli kultúrafelfogás teremti meg a kultúraközeli embert. Az olvasó szinte fontosabb, mint a szerző, a könyvbemutató eseménye majdhogynem lényegesebb a kötet elkészülténél – posztmodern fordulat, nem minden irónia nélkül, de így van. A 2002-es választási vereség után a magyar jobboldal, mint pártpolitikai konglomerátum, elkezdett sokkal populistább hangot használni: ez vezetett a 2010-es győzelméhez. A magyar jobboldali kultúrának is, azt gondolom, ennek mintájára kell elkezdenie populárisabbnak lenni, azért is díszíti ezt a könyvborítót egy gitár, hogy jelezzük: természetesen a vonósnégyesnek is van helye, de a populárisabb termékek használatára ma fokozottan szükség van. A jobboldali kultúrának annyira közel kell lépnie az emberekhez, hogy végül a kettő egy legyen. És végezetül, a kérdésre is válaszolva, hogy te mit csinálhatsz? – hordozzál és hozzál létre kultúrát!

FHZS: Akkor nem elég, hogy úgy élek, mint amiben hiszek, ki is kell tennem a kirakatba?

BM: Több eszközünk is van ma már. Egy közösségi médiában megosztott nagycsaládos fotó hovatovább politikai nyilatkozatnak is számíthat és jól megütheted miatta a bokádat, mint nemrégiben az X-faktoros Oláh Gergő. A kultúra létrehozása nagyon fontos dolog, de a kultúra fenntartása méginkább annyira. Különben miért hozunk létre kulturális termékeket, ha azokat nem olvassák és az emberek nem teszik a mindennapjaik részévé? Ezért örülök, hogy a XXI. Század Intézet a legutóbbi időben két olyan könyvet is kiadott, amik a Bookline „politika” témájú népszerűségi listáján egymással versengenek. Ha nem lennének kultúrafogyasztók, akik könyveket vesznek és utána beszélgetnek róluk, ezzel diskurzusközösségeket teremtve, akkor holt anyag lenne a könyv, amit megírtunk. Hiába elcsépelt, de igaz: emberek nélkül nincs kultúra, és éppen ez az elitizmus legnagyobb átka! Érdemes például összevetni az Andy Vajna-féle filmgyártási rendszer előtti és utáni mozikat: a „hosszú kilencvenes évek” művészfilmjei érdektelenségbe fulladtak, blődlijei kimerültek a kétezres évekre, a közönségsiker elérésére beállított filmtámogatási rendszer viszont nem csak komoly nézettségi sikereket hozott, de rangos díjakat és nemzetközi elismeréseket is.

FHZS: Mi a te dolgod? Mint Békés Mártonnak, mint a XXI. Század Intézet igazgatójának, vagy, ha úgy tetszik, mint „a magyar etnonacionalista rezsim legszínvonalasabb propagandistájának”, mi a te feladatod a kulturális hadviselésben?

BM: Írok könyveket, amik aztán eljutnak emberekhez, akik olvassák őket, és ezzel egy elbeszélés indul útjára. Szerkesztem a Kommentár folyóiratot, ami fő csapásirány, hiszen a periodikák képesek középtávon megfogalmazni az ideológiát, ami hidat képez a hosszútávú elméleti megalapozás és a rövidtávú politikai gyakorlat között. Ez tudja ciklikusan megtermékenyíteni a jobboldal diskurzusát. Ezért alakítottuk úgy a Kommentárt, hogy évente négyszer jelenik meg, és negyedéveként egy-egy blokkösszeállítás foglalkozik valamilyen szó, kifejezés, összefüggésrendszer magyarázatával. Ilyen volt a konzervatív korszak, a nemzeti szuverenitás, a többségi demokrácia, az európai civilizáció, a nemzeti összetartozás, a szabálytalan háború, s most novemberben jön a „közvetett hatalom”. Március óta a print folyóirat egy televíziós lábat is növesztett: ez az M5-csatornán vasárnap esténként látható Kommentár Klub című kultúrpolitikai magazinműsor. Büszkék vagyunk rá, hogy a közmédiával és kiváló munkatársaival dolgozhatunk együtt! Politikai pályára viszont nem fogok lépni: ez nagyon rosszat tenne nekem is, meg a politikának is. (nevet) Amikor ennek a könyvnek a borítójára a velem kapcsolatos, nagyrészt persze negatív minősítéseket ráraktuk, különösen szívembe lopta magát TGM-é, melyben az áll, hogy „az Orbán-rendszer egyik tehetséges, fiatal ideológusa” volnék. Bőven beérem ezzel, sírfeliratnak jó lesz.

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

Varga Judit: a magyar jogállamiság becsületét Stockholmban is megvédjük!

„A jogállamisági eljárások jogi köntösbe bujtatott politikai boszorkányüldözések, amelyek legújabb ékes példája az a támadássorozat, amelyet a gyermekvédelmi törvény elfogadása miatt indítottak hazánkkal szemben” – fogalmazott Varga Judit igazságügyi miniszter hétfőn Stockholmban.

Márki-Zay a kamu jobboldali, aki a gyurcsányista politikát preferálja

Márki-Zay a kamu jobboldali, aki a gyurcsányista politikát preferálja

Úgy tűnik, Karácsony Gergely egyre inkább elveszíti vonzerejét, több mint ezer határsértővel szemben intézkedtek a rendőrök a hétvégén.

Eldőlt, hogy Gyurcsány kinek a hátán fog visszatérni a hatalomba

„A megjelent nyilatkozataik egyértelművé teszik, hogy közös kormányzásra áhítoznak, ami persze nem is csoda, hiszen a miniszterelnök-jelölt semmihez sem tud kezdeni a legnagyobb frakció támogatása nélkül, azt pedig Gyurcsány uralja” – írja Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője közösségi oldalán.

Tízezer embert venne fel a Facebook a metaverzum nevű virtuális világ fejlesztéséhez

Az Európai Unióban a következő öt évben tízezer magasan képzett ember felvételét tervezi a Facebook az úgynevezett metaverzum kiépítéséhez – jelentette be a cég hétfőn.

Az álszentek társadalma

Az álszentek társadalma

A képmutatás és a gátlástalanság virágkorát éljük.

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
A 888.hu a kényelmesebb böngészés érdekében cookie-kat használ. Részletes leírás ELFOGADOM
Vissza az oldal tetejére