A maga módján, dicséretbe burkolva teszi helyre kollégáit. David Fincher, a Harcosok klubja és a Hetedik rendezője ezt a bókot kapta: "Akkor is egy hétig gondolkozom a filmjein, ha nem szeretem őket." Wes Andersonnal se bánt kesztyűs kézzel: "A Grand Hotel Budapest nem igazán az én stílusom, de valahogy mégis tetszett. Korábban nem tartoztam a legnagyobb rajongók közé, ezért külön örültem neki, hogy végre én is ráéreztem." Judd Apatow vígjátékrendezőként egy másik ligában focizik, de Tarantino szerint "hiába lesz egyre kisebb és kisebb a közönsége, ő egyre jobb filmeket csinál." Mondjuk a 40 éves szűz című 2005-ös gyöngyszemet nem nagy kunszt felülmúlni, de a 40 és annyi eléggé rendben volt a maga műfajában.

Bármennyire is nagy befolyással bírtak a Tarantino-filmek a ’90-es években, Ellis szerint a politikai korrektség korában szinte elképzelhetetlen, hogy az új generációs rendezők közül valaki ilyen perverz és durva jelenetekkel rendezzen filmet. Márpedig Tarantino sose bánt finomkodva az etnikai kérdésekkel, a rajongói tábora mégis egyre nagyobb. A nézőknek elege van a képmutatásból, értékelik ezt a fajta keresetlen őszinteséget.

A kritikusok már kevésbé... Például 2010-ben a Becstelen brigantyk Kate Bigelow erős közepes A bombák földjén című filmjével szemben vesztett az Oscaron. Tarantinot a legjobb forgatókönyvért járó díj idegesítette (Mark Boal nyerte, szintén A bombák földjén-ért) , mert szerinte Kathryn Bigelow győzelme borítékolható volt.

A Django elszabadul-t többek között azért kritizálták, mert egy ilyen szenzitív témáról egy fehér(!) férfi(!!!) rendezett filmet. Tarantino szerencsére telibeszarja a kritikusokat:

 (New York Times)