Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo
889
 
 
 
 

Tájkép csata előtt

Olvasói vélemény | szerző: P. Sz.

2018. szeptember 20. 15:15

A hadrend

Valóban sorsdöntő választás lesz 2019 májusában Európában. Fennállása óta először tényleg számít majd, hogy a tagállamok szavazópolgárai kiket delegálnak az évtizedekig súlytalan, gyakorlatilag politikai elfekvőként funkcionáló Európai Parlamentbe. Abba az intézménybe, amelynek falain belül jelenleg az EU eddigi történelme során még sosem látott ideológiai háború zajlik legalább két világnézet hívei között. A harc immár nyílt, és a hadvezérek közül egy – a magyar miniszterelnök – már kiállt a csatatérre, közölte álláspontját a vele szemben állókkal. Serege elég vegyes: kelet-európai uniós tagállamok, dél-balkáni örökös tagjelöltek és a kakukktojás Olaszország. A másik oldal vezére – a német kancellár – egyelőre csak hírnökei (helytartói) útján jelezte politikai szándékait és céljait. A harmadik – és meglehetősen önjelöltnek tűnő – vezér, a liberális-szocialista kényszerházasság ifjú reménysége, Macron francia elnök még kivár, érdemes-e beállnia az utóbbi három évben megkopott hírnevű, negyedik kancellári ciklusát botladozó, kínosan elhúzódó koalíciós alkudozásokkal megkezdő Merkel asszony mögé, vagy saját jogon álljon sorompóba. A seregek mindenesetre gyülekeznek a zászlók alatt, a jelszavakat kiadták, az ütközet napja is köztudott. És hogy mi a háború tétje? Maga az Európai Unió léte. Nem több és nem kevesebb. Európa lesz a választás után is, de Európai Unió – ahogyan mi ismerjük – lehet, hogy nem.

A hátország

Véleményem szerint az általunk ismert unió a létezésének legválságosabb hónapjait éli, és egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az eddigi keretek között a szervezet fenntarthatatlan, irányíthatatlan és fejlődésképtelen. Az EU nimbusza megkopott, a „több Európát” jelszó kínosan üresen vagy hamisan cseng a görög – és az egyelőre még sub rosa tartott olasz – pénzügyi válság, a spanyol alkotmányos államcsíny és a lassan, de biztosan vég nélküli történetté váló Brexit fényében. És akkor még a migrációs válság szóba sem került. Amerre nézünk, egy széthúzó, széthulló, önmaga nagyszerűségének hamis tudatába belerévült intézményrendszer vezetői sorozatos baklövéseinek súlyos következményeit láthatjuk. Hol van az az unió, amelyhez a '90-es évek végén olyannyira tartozni akartunk? Hol van az az EU, amely megkönnyíti a polgárai életét, kiegyenlíti a fejlett Nyugat és a posztkommunista Kelet közötti ordító esélyegyenlőtlenséget, fejlettségi különbséget? Hová lett annak a valóban egységes Európának az eszményképe, amely nem a német és egyesült államokbeli nagytőke furkósbotjaként működő Európai Központi Bank fiskális kényszerintézkedéseivel és mindenféle hóbortos európai parlamenti képviselők neve alatt futtatott „jelentésekkel” tartja egyben a széttartó nyájat, hanem a valóban közös, európai nemzeti érdekek, értékek és célok (azaz a béke, biztonság, fejlődés) révén és mentén? Mára annak az EU-nak egyetlen vívmánya maradt meg többé-kevésbé eredeti formájában: a belső határok szabad átjárhatóságát biztosító schengeni egyezmény. Amelyet éppen a migránsválság következményei számolnak fel a szemünk láttára, az EU vezető bürokratáinak asszisztálása mellett. Ez az utolsó és egyetlen olyan EU-s vívmány, amely a hétköznapi emberek számára nyilvánvalóvá, láthatóvá teszi magát az EU-t. Ha ez megszűnne, az EU sokak számára csak elvont fogalommá válna, vagy egyenesen nyűggé, amely a vállalkozások számára gyakran betarthatatlan regulációkkal nehezíti meg a piacra lépést, és éppen a fejlettebb nyugati országok piaci szereplőinek könnyíti meg a piacszerzést a tőkehiányos, fejletlen keleti periférián. Mert ne áltassuk magunkat, a posztkommunista EU-tagállamok az EU perifériáján vannak. És úgy is kezelik őket.

A periféria államai önként, egymás sarkát taposva igyekeztek csatlakozni az EU-hoz, olyan súlyos gazdasági kötelezettségeket vállalva a tagságért, amelyek mentén nyíltan, szemérmetlenül játszottak át fillérekért vagy puszta ígéretekért egész stratégiai iparágakat – az elektromos áram termeléstől az ivóvízellátásig – nyugati, piaci szereplőknek, akik mögött ott állt teljes fegyverzetben honos államuk és az EU teljes adminisztrációja. A gyakorlatilag államcsődben vergődő, leharcolt infrastruktúrával, demográfiai és népegészségügyi vészhelyzettel (népességcsökkenés, tömeges alkoholizmus, öngyilkossági járvány stb.) szembenéző kelet-európai államok a magába roskadó szovjet-orosz birodalom perifériájából Nyugat-Európa perifériájává váltak. Az akkoriban divatba jött, majd később elvárássá csontosodó politikai korrektség persze nem engedte meg, hogy ezt a folyamatot bárki a fősodorból a nevén nevezze: kolonizáció. Pedig ez történt, a Nyugat szőröstül-bőröstül felzabálta a posztkommunista országokat, új normákat hozott a társadalmi és üzleti kapcsolatokban, felforgatta a társadalmi viszonyokat és elsősorban a nyugati nagytőke kívánalmainak megfelelő jogi szabályozást fogadtatott el a gazdaságilag kiszolgáltatott államok kiszolgáltatott vagy az új urakat készségesen kiszolgáló – lakáj – politikai elitjével. Cserébe felzárkóztatást – azaz pénzt – ígértek, melynek összege valóban csillagászatinak tűnhet a keleti államok saját erőihez képest, de ne feledjük, ez a pénz volt a hallgatásunk ára. Ez volt az ára például a magyar cukoriparnak és úgy általában a feldolgozóiparnak, a pénzügyi szektornak, a médiának vagy az állami vasúttársaság teherfuvarozási ágazatának. És ezt az árat fizetjük meg azzal, hogy a szabad munkaerő-áramlás jelszava mögött kelet-európai bérrabszolgák milliói hagyják el szülőföldjüket és vállalnak el a nyugat-európai polgárok szemében alantas vagy egyszerűen keveset fizető munkákat. Romániából például a legóvatosabb becslések szerint is mintegy 3 millió(!) állampolgár szívódott fel a munkaerőpiac megnyitása után, ami szinte felfoghatatlan mértékű népességvesztés békeidőben. Félreértés ne essék, nem az egyént kárhoztatom, aki saját boldogulását keresve, egy jobb élet reményében hagyja el szülőhazáját, hanem a nyugat-európai politikai-gazdasági elitet, amely bizonyára tudtában volt annak, hogy milyen folyamatokat fog elszabadítani a nyugati és keleti államok közötti bérszakadék a munkaerőpiac megnyitásával. Nagyon is tudtában voltak, de a jelenséget szépen felpántlikázva, a szabad munkaerő-áramlást európai vívmánynak beállítva ismét csak nagyot kaszálnak a kelet-európai államok kárára. Mi, ostoba keletiek pedig – élen az általunk kitermelt politikai elittel – szemlesütve, szegény, megtűrt rokonként tovább hallgatunk és még talán el is hisszük, kizárólag bennünk van a hiba. A fentiek tükrében szerintem gombokért adtuk el alig visszanyert állami szuverenitásunkat. Amit most talán már későn ébredve próbálunk visszaszerezni az immár nyíltan, a politikai korrektséget végül magukról lerázó, hirtelen szókimondóvá vált nyugati urainktól.

A casus belli

A késői ébresztőt a migránsválságnak nevezett nemzetközi, szervezett és tömeges embercsempész-akció jelentette, melynek az ún. „arab tavasz” liberális demokráciaexport ágyazott meg Észak-Afrikában és a Közel-Keleten. Az elmúlt 3 év fejleményeinek tudatában ugyanis nem lehet teljesen kizárni annak a lehetőségét, hogy a polgár- és proxyháború sújtotta, földi pokollá váló Szíriából menekülő százezrek Európába indulása a hírhedtté vált balkáni útvonalon – legalábbis 2015 kora őszétől fogva – nem spontán jelenség volt. Ezt a gyanút erősíti, támogatja, hogy a szíriai menekültáradat csillapodásával újabb tízezrek vagy talán százezrek indultak útnak egy jobb élet reményében Afganisztánból, Pakisztánból, Irakból, Bangladesből és Észak-, valamint Fekete-Afrika szinte minden államából, akiket lelkes „önkéntesek” tiszteletre méltó nagyságú infrastruktúrával és felkészültséggel szállítottak át az anarchiába süllyedő (süllyesztett) Líbia kikötőiből és tengerpartjairól Málta és Olaszország partjaira, hogy aztán onnan kontrollálatlanul és kontrollálhatatlanul áradjanak szét a jóléti államok felé. A modern korban nem volt még példa ilyen nagy léptékű, tömeges migrációra. Az egész harmadik világ legszegényebb, de legelszántabb nincstelenjei útra keltek Európa felé. És nem oszlatja a gyanút magának a célterületnek, az Európai Uniónak a hozzáállása ehhez a példátlan népmozgáshoz. A nyugati-európai fősodorbeli politikai elit gyakorlatilag meghívta, bátorította ezeket a tömegeket és a humanizmus, a befogadás, az asszimiláció és a multikulturális társadalom jelszavai alatt próbálta meg az őslakos népeknek megmagyarázni, hogy erre tulajdonképp miért is lenne szükség. De explicit magyarázatot továbbra sem hallunk tőlük arra, hogy végső soron mi szükségünk van nekünk, európai őslakosoknak arra, hogy közös hazánkban, az európai kontinens nyugati és középső felét egyetlen politikai entitásként uralni kívánó unióban együtt éljünk a harmadik világ minden nyomorát, elmaradottságát és etnikai-vallási konfliktusát magával hozó idegenek százezreivel vagy millióival. Mindezt ráadásul annak fényében, hogy a már régebben köztünk élő idegenek akár harmadgenerációs leszármazottjai is inkább azonosulnak őseik vallásával és erkölcseivel, semmint a befogadó többségi nemzet (vagy társadalom) normáival.

És itt van az a töréspont, amelynek mentén véleményem szerint az EU végül kettéhasad. A nyugati tagállamok politikai elitje nem hajlandó feladni a multikulturális társadalmak kialakításának szükségszerűségébe vetett hitét, a keleti tagállamok pedig nem hajlandóak feladni az évszázadok óta talán mostanság először megélni vélt nemzeti önállóságukat, nemzetállami létüket. Az önálló nemzetállam iránti vágyat a nyugatiak egész egyszerűen képtelenek megérteni, mivel történelmük során szinte soha nem került nemzeti létük veszélybe vagy egyenesen végveszélybe, nincs kollektív, történelmi tapasztalatuk egy, a nemzet tényleges és totális fizikai pusztulását okozó külső, idegen állam vagy népesség támadásáról, az ország tartós megszállásáról, egész nemzetrészek elpusztításáról vagy rabszolgasorba taszításáról, országok és tartományok teljes elnéptelenedéséről. Mi, keletiek ezeket a pusztító jelenségeket egészen a közelmúltig megtapasztalhattuk. Lengyelország háromszori feldarabolása, a Balkán-félsziget három évszázados oszmán megszállása, a magyarországi török hódoltság és az azt követő osztrák alávetettség, a történelmi Magyar Királyság nem magyar nemzetiségeinek vélt vagy valós elnyomása, Trianon magyar tragédiája és végül a nagy, közös, kelet-európai végzet: a náci Németország áldozataként vagy csatlósaként a II. világháborúban katonai felvonulási területként eltiport és végül a szovjetek által elfoglalt és szisztematikusan kirabolt, kiszipolyozott félgyarmatok sorsa.

Az EU egyik hazug konszenzusa a közelmúltig az volt, hogy a gazdag, fejlett Nyugat pénzt – segélyt – ad a szegény rokon Keletnek, ha az befogja a száját és úgy táncol, ahogy a gazdag rokon fütyül. Ebbe a konszenzusba rondított bele a migrációs válság „kezelésére” kigondolt nyugati terv – a kelet-európai és elsősorban magyarországi menekülttáborok, szofisztikáltabban mondva „hotspotok” vagy „migránsfalvak” létrehozása – láttán az érintett országok kormányainak, és különösen Magyarország kormányának tiltakozása. A Nyugat sajnálatára, de a Kelet szerencséjére olyan pillanatban érkezett a történelmi kihívás, amelyben magát nemzetinek meghatározó kormány volt hatalmon a migrációs útvonal közepén található Magyarországon, amely hitvallásából fakadóan sem engedhette meg magának az ország szuverenitásának, területi integritásának bármilyen mértékű sérülését. Egy kormány, amely a trianoni békekötés napját nemzeti emléknappá nyilvánítja, amely állampolgárságot és szavazójogot ad a határon túli magyaroknak, egyszerűen nem tehetett mást. Tiltakozott a tervek ellen, majd amikor a tiltakozása Nyugaton értetlenséget és frusztrált dühöt váltott ki, fizikai határzárat épített és erővel lépett fel a területére jogtalanul beözönlő tömegek ellen. A Nyugat értetlensége pedig idővel nyílt ellenszenvbe váltott, elkopott a politikai korrektség és maradtak a szimpla nagyhatalmi, felsőbbrendűségi tudatból eredő követelések. A politikai túlfűtöttség egyszerű adok-kapokba ment át a felek között, ami egy szövetségi rendszerben és politikai unióban legalábbis rémisztő jelzés kellene legyen a felelős uniós döntéshozók irányába. Ha lennének ilyenek. De fajsúlyos, komolyan vehető, a legminimálisabb autoritással és dignitással rendelkező döntéshozók az uniós adminisztrációban nincsenek. Ennek híján az uniót az irányítja, akinél a kassza van: Németország. És Németország vezetője, Merkel kancellár asszony 2015 őszén meghozta azt a politikai döntést – Wir schaffen das! –, amitől nem táncolhat el, ha meg akarja őrizni maradék hitelét. Ugyanez igaz a keleti oldalon önmagát és újdonsült szövetségeseit – a visegrádi négyeket és legújabban az olaszokat, valamint a még nem is uniós tag balkáni államokat – pengés dróttal övezett lövészárokba ásó magyar miniszterelnökre, akinek lételeme a harc, a háború, az összecsapás. Arcvesztés nélkül nem fújhat visszavonulót, de erre a habitusából eredendően sem lenne hajlandó.

A végjáték

A kényszerpálya tehát kijelöltetett, az összeütközés elkerülhetetlen, melynek ideje napról napra közelebb kerül. Mivel kompromisszumkészség jelenleg egyik oldalon sincs, bár megítélésem szerint ilyen távoli érvek mellett nem is lehet kompromisszumot kötni, a 2019-es európai parlamenti választás lesz az a pillanat, amikor eldől az Európai Unió további sorsa. Kenyértörésre kerül sor a Nyugat és a Kelet között? Tovább folyik a szócsata, miközben az EU hajója dülöngélve kacsázik a cseppet sem nyugodt nemzetközi politika vizein és végül felőrlődik az észak-amerikai és az orosz érdekek ütközőzónájaként? Kiegyezünk valami legkisebb közös többszörösben és irányt talál végre a közös Európa-ház megkopott ideája? Nincsenek illúzióim: az általunk ismert Európai Unió végóráit éljük.

Ezt a cikket egy olvasónk írta. Amennyiben Te is kedvet kaptál, várjuk írásodat a velemeny@888.hu címre. A további részletekről itt olvashatsz.

OLVASTAD MÁR?

889
 
 
 
 
KOMMENTEK BETÖLTÉSE
Ők azok

Ők azok

kétharmad

Az elmúlt napokban előkerültek a Soros-hálózathoz tartozó figurák, provokátorok, politikusok, propagandisták.

A baloldal ismét a magyarok ellen fordult

Erről Deutsch Tamás beszélt vasárnap Budapesten.

Halálos fenyegetés az ellenzéki "tüntetőktől"

Halálos fenyegetés az ellenzéki "tüntetőktől"

pszicho

A sorosista csürhének semmi sem szent, az otthonom kapualjában fenyegettek akasztással.

Milo: csak a kereszténység mentheti meg a nyugati civilizációt

Milo: csak a kereszténység mentheti meg a nyugati civilizációt

piszkostizenkettő

Furcsa idők furcsa hírnököket hoznak. A világ olyannyira a feje tetejére állt, hogy a hagyományos, keményvonalas kereszténységet épp egy magamutogató homoszexuálisnak kell védelmébe vennie - ha már más erre nem képes, vagy kevésbé hatékonyan.

Orbán adventi koszorújáról osztott meg egy képet

Advent harmadik vasárnapja van ma. A kormányfő erről posztolt a Facebookon.

Juncker, a kvótakirály ismét beégette magát

Juncker, a kvótakirály ismét beégette magát

amerika, london, párizs

Mondhatni: most is hozta "szokásos formáját" az Európai Bizottság (EB) vezetője.

Kikiáltották rasszistának, mert elmondta, hogy szereti a fehér embereket

A hallgató felfokozott hangulatban méltatta a fehér embereket, akiknek - állítása szerint - sokat köszönhet a világ. Mindezért az internet "elfogadó" népe rögtön rasszistának kiáltotta ki az egyetemistát.

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
A 888.hu a kényelmesebb böngészés érdekében cookie-kat használ. Adatvédelmi tájékoztató ELFOGADOM
Vissza az oldal tetejére