A rendszerváltás körüli idők egyedi pillanata óta ritka, hogy egy külföldi zenekar egymás után két koncertet is tartson az Arénában (illetve elődjében, a Budapest Sportcsarnokban). Annak idején a Dire Straits vagy a Deep Purple kettőnél is több alkalommal lépett fel egymást követő napokon a zuglói arénában.

Az azonban már kevésbé ritka, hogy egy zenekar 20 évig szinte minden környező országban rendszeresen megforduljon, csak Magyarországon nem.

A nyári fesztiválturné után tegnap kezdte meg a Red Hot Chili Peppers az új lemezbemutató turnét a budapesti Arénában. Májusban rekordgyorsasággal – mintegy 50 perc alatt – vált telt házassá az esemény, a héten folyamatosan szivárgó szimpatikusabbnál szimpatikusabb hírek után minden esély megvolt arra, hogy az év koncertjeként beszéljünk róla. Azonban sajnos ezt több szempontból nem igazán tehetjük meg. Hiába a pazar, egyedi látvány, hiába a tökéletes hangzás, ha a zenekar négy tagja közül csak egy teljesít úgy, ahogyan azt elvárnánk.

Flea-ről van szó, aki önmagában emlékezetessé tette az estét. Az egyik nagyapa révén magyar származású zenész 10 éves kislányával tartózkodik a hét eleje óta Magyarországon és láthatóan nem futószalag-köszönetnyilvánítást tett csupán a telt házas Aréna közönségének. Több ízben elmondta, hogy mennyire örül, hogy itt van és mindezt olyan lelkesedéssel tette, hogy az első pillanattól kezdve elhittük neki.

Flea tényleg ma is a hírnevéhez méltó kultfigura. Összetéveszthetetlen arcát láthatjuk a Vissza a jövőbe, A nagy Lebowski vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmekben, de hangkölcsönzőként is szerepet kapott az idén Oscar-díjat nyert Agymanók eredeti változatában. Olyan zenészek albumain vendégszerepelt, mint Mick Jagger vagy Alanis Morissette, de fellépett például a Nirvanával is. Mindez csak hagyján, de ugyanilyen elánnal játszott is!

Ellenben a többiekkel. A színpadon ugyanis még ott volt a hamis Anthony Kiedis, az enervált Chad Smith, és egy fura szerzet egy egészen különlegesen jellegtelen gitárhangzással. A gyakran használt, „mindenki pótolható” hétköznapi bölcsességet mindenesetre Josh Klinghoffernek gyorsan sikerült megcáfolnia. Az új – egyébként kiváló – lemezen fel sem tűnt, hogy ilyen űr keletkezett John Frusciante távozása után. Az rendben van, ha valaki nem akarja majmolni az elődjét, de valamennyire mégis érdemes követni, ha egyszerűen semmilyen karakteres nincs benne. A tegnapi produkció alapján nem derült ki, hogy mit esznek rajta Kiedisék. Az viszont bizonyos, hogy csak a legnagyobbak gitárszólóit lehet hangról hangra dúdolhatóan megjegyezni, John Frusciante szólói pedig ilyenek voltak. Fájó, hogy a tegnapi Scar Tissue ezt igazán bántóan ki is emelte.

Egy ilyen legendás és egyedi zenekar esetében nem érdemes a setlisten háborogni. Egyszerűen pusztán a rádióbarát slágerekből annyi van, hogy ha két este csak azokat játsszák, akkor sem fér bele a kétnapos programba. Játszottak innen-onnan, fókuszban az új albummal, amit akkor is érdemes meghallgatni, ha már húsz cikkben elolvastuk, hogy ez a Chili bizony már nem az a Chili. Dehogynem!

Saját megfigyelés: ha másnap ébredéskor az első gondolat pozitív, akkor jó volt a koncert. Ez most is megtörtént, tehát emlékezetes volt. De nem olyan, hogy a mai, második estre is be akarjak jutni. Mivel közben telt házas lett a mai koncert, különösebb üzletrontási felhangok nélkül leírhatom, hogy a katarzis hiányát közel 30 ezerért nem érdemes megismételni. Ez bizony soft porn volt hardcore nélkül.

• Can’t Stop
• Dani California
• Scar Tissue
• Dark Necessities
• She’s Only 18
• Me & My Friends
• Goodbye Angels
• Paralell Universe
• Go Robot
• The Adventures of Rain Dance Maggie
• I’m So Tired
• Under the Bridge
• Detroit
• Californication
• By the Way
• Dreams of a Samurai
• Give It Away