Helyszín: vidéki általános iskola, 12 év körüli lányok az udvaron. Katika a hétvégén férjhez ment Tibikéhez, Dóriéknál rendezték meg, az egész osztály ott volt. A régi csipkefüggöny volt a menyasszonyi ruha, a szájra puszinál mind becsukták a szemüket, kivéve Andriska, ő vihogott is közben. A suliudvaron a gyerekesküvő a téma, ki hogyan megy majd férjhez és hány gyereket szeretne. Nagyjából megvan az egyetértés: huszonkét évesen esküvő (mert előtte kell egy diploma), huszonhárom évesen az első, legkésőbb huszonötre a második gyerek. „Vegyes felvágott” kell, így mondta az egyik lány, először a fiú, aztán a lány.

Másik helyszín egy fővárosi általános iskola, szintén suliudvar, szintén tizenéves lányok. Nem tudni, hogy a hétvégén volt-e játékesküvő, de a téma ugyanaz. Az egyetértés itt is megvan: Minek gyerek, az csak elveszi az időt, munka kell, sok pénz, hogy lehessen nagy ház és lehessen menni utazni. „Képzeld a Fanni az húszévesen akar szülni, mint az anyukája!” A választ már elnyomja a gyerekzsivaj, de a helyzet egyértelmű: már a kiskamaszok szerint is ciki szülni.

A két beszélgetés között vagy tizenöt év telt el, az elsőben gyerekként részt vettem, a másodikat fél füllel hallottam a minap egy általános iskolánál. Tizenöt év, az majdnem egy generáció, ennyit változott azóta a lányok testtartása a témában.

Hogy tinikorban mi ciki és mi nem, azt persze megmosolyogtató lenne részletezni, de sok nő hozzáállása a szülés témájában nem sokban különbözik egy kamaszgyerekétől, pláne ami a kifogásokat illeti. Mert ha csak az elmúlt egy évre visszatekintek, kevés olyan, a családtámogatás topikján felháborodót hallottam, aki azzal magyarázta volna a gyermektelen élet mellett való állásfoglalását, hogy ő bizony nem érett meg erre a feladatra, nem akar ekkora felelősséget vállalni, vagy esetleg, nem hajlandó lemondani szingli életformájáról, mert akkor pelenkára kéne költeni a cigi-avokádó-iPhone kombó helyett. Valahogy mindig valami külső indok, körülmény, valljuk be:

Ilyenek a hazai ellenzéki nőtáborból sokszor hallott – „Kormányváltásig nem szülök/ Nem kell több fideszbaba/ Orbánnak nem szülök” –, fenyegetésnek szánt, egyébként ezeknek a nőknek nagy megkönnyebbülést adó kijelentések. Megkönnyebbülést adnak, hiszen most van újabb négy évük, amíg nem kell foglalkozniuk azzal az esetleges lelki sérüléssel, ami miatt ilyen ellenszenvet vált ki belőlük az egyébként minden nőben ösztönösen jelen levő késztetés, hogy egyszer anyává váljanak. Nekik csak négyévente kell izgulniuk, hogy újra az ölükbe hullik-e a kézenfekvő kifogás, de persze választhatnak hosszabb távra valót is.

Itt van ugyanis, az egyébként hivatalosan még nem létező, de egyre elterjedtebb klímaszorongás. A klímaszorongó nők közül vannak már, akik egyesületet is alapítottak, profiljuk a szüléssztrájk. Õk ugyanis napi rettegésben élnek a klímaváltozás következményei miatt, felelőtlenségnek tartják a gyermekvállalást és példát akarnak mutatni életformájukkal.

Persze egy valamirevaló hazai ellenzéki csuklóból vágná az egyszavas választ („Pénz!”)  a kérdésre, hogy miért nem születik annyi gyerek, de a helyzet azért ennél bonyolultabb.

A kifogások ugyanis egy általános attitűdöt mutatnak, ennek a középpontjában pedig a felelősségvállalás hiánya áll. Természetesen kéz a kézben jár ezzel az emancipáció radikalizálódása is, de ez önmagában nem ölne ki ilyen mélyen gyökerező ősi ösztönöket a nőkből.

Ami rátesz egy lapáttal, az a jólét növekedése miatti elkényelmesedés. Egyre többen vannak, akik nem akarnak lemondani arról a jólétről, amit egy egy- vagy kétszemélyes háztartásban könnyebb fenntartani, mint egy nagycsaládosban. Általános kifogásként él, hogy „a szüleinknek/a szomszédnak/bárkinek könnyebb volt”, miközben ez nem igaz.

Alázat nincs, egyetemről kiesve igény a kezdő háromszázezres fizetésre van. Belátás, hogy kemény munka nélkül nem megy: nincs. Kifogás, hogy „igazából” miért is nem lehet: van. Erre pedig már csak egy lépcső felépíteni azt a kultuszt, hogy gyereket vállalni amúgy is ciki, és ne már, hogy kamaszként valaki ilyesmit tervez.

Az iskolaudvaron a megfelelés teszi a dolgát. Később pedig a tanult tehetetlenség. És akkor pedig, milyen jól jönnek ezek a kifogások…