Udo Ulfkotte az egész bevándorlási válságot egyfajta háborúként értelmezi, de míg a háborúkat korábban katonákkal és ágyúkkal vívták, ma már láthatatlan fegyverekkel, mint amilyen a menekültáradat. Jelenleg egy kétfrontos háború részesei vagyunk Európában, a Közel-Keletről és az Afrikából érkező migránsokat célirányosan migrációs fegyverként használják fel, akik Ulfkotte szerint hosszú időre tönkreteszik majd a gazdaságilag termékeny európai államokat.

Ahogyan minden háborúnak, úgy ennek is megvannak a maga nyertesei, akik óriási pénzeket kaszálnak a menekültiparból. Ulfkotte úgy látja, hogy nemcsak Németországban, hanem szerte Európában ugyanazzal a propagandával bombázzák az embereket a vezető médiumok. Mindeközben a politikusok ott ülnek a különféle szociális és bevándorlási ipar szervezetinek felügyelőbizottságaiban. Ezek a politikusok és vállalkozók, cégek,  bankok, illetve egyéb szervezetek pedig minden egyes újabb „menekültből” bőségesen profitálnak.

– írja Udo Ulfkotte.

Amikor egy harmadik világbeli országban elszaporodnak a hepatitis megbetegedések, akkor a külügyminisztérium azon nyomban „magas fertőzöttségű” helyként nevezi azt meg, amit imádnak a gyógyszeriparban, pláne, ha az adott országból migránsok érkeznek. Sokan egy ingyenes egészségkártyát is bevezetnének a migránsok számára, hogy minél gyorsabban hozzájuthassanak az igencsak borsos árú vakcinákhoz. Azok a politikusok, akik támogatják ezt a kezdeményezést, azok gyógyszeripari lobbipozíciókat töltenek be, az újságírókat pedig pénzjutalmakkal és kommunikációs állásokkal csalogatják.

A német mainstream médiában gyakran tűnnek fel olyan szalagcímek, melyek a „Willkommenskulturt” dicsőítik, illetve olyanok, melyek a menekülteket próbálják pozitívan bemutatni. Ezzel szemben a hajléktalanokról szó sem esik – jegyzi meg Ulfkotte. Németországban ma több mint 300 ezer hajléktalan van, akiknek többsége német származású. Angela Merkel azonban egyszer sem emelte fel a hangját ezeknek az embereknek az érdekében, nem helyezték el őket hotelekben, kolostorokban vagy kastélyokban. Így az emberbaráti szeretet igencsak képmutató módon jelenik meg Németországban. Ennek az oka Ulfkotte szerint pofon egyszerű: a hajléktalanokon nem lehet profitálni.

Németországban a McDonald’s évente nagyjából 3 milliárd eurós bevételre tesz szert, ezzel szemben a német szociális ipar már a 2012-es adatok szerint is mintegy 140 milliárd eurót könyvelhetett el. Ma Németországban 2,3 millió ember keres pénzt a szociális, menekültügyi és integrációs iparban, háromszor többen, mint az autóiparban. Vera Lengsfeld politikus szerint a Vöröskereszt több embert foglalkoztat, mint a világ legnagyobb vegyipari vállalata, a BASF. A karitatív szervezetek vezetői pedig nagyon jól keresnek, egy körzeti vezető például 150-200 ezer eurós fizetést vihet haza évente. A különféle segélyszervezetek mindegyike létrehozott már újságírói díjakat, melyekkel a legkönnyfakasztóbb cikkeket és riportokat díjazzák a „menekültekről”, ezzel is a „helyes” útra terelve a média munkatársait.

A menekültipar egyértelmű vesztesei maguk az adófizetők, akik finanszírozzák a bevándorlók tartózkodását, segélyezését, gyógykezelését. Egy átlagos ötfős török, segélyen élő családot két évtized alatt legkevesebb 380 ezer euróval támogatják a német állampolgárok. A liberális Ifo Intézet kimutatása alapján egy átlagos migránsnak legalább 25 évig kell dolgoznia Németországban, hogy egyáltalán elérje azt a nulla pontot, hogy a helyi lakosoknak már ne kelljen anyagilag hozzájárulniuk az ottlétéhez. Ilyen eset azonban ritkán fordul elő, hiszen a legtöbb bevándorló munkanélküliként egyből a szociális rendszer felé veszi az irányt – állapítja meg a szerző.

Udo Ulfkotte könyvében megjegyzi, hogy aki ilyen könyvet ír, az szerzőként már fél lábbal a börtönben van, a másik lábával pedig a pénzügyi csőd szélén áll.

– írja Ulfkotte, akinél legújabb könyve miatt már házkutatást is tartottak, különféle hivatalok és intézmények zaklatják.

Udo Ulfkotte: A menekültipar. Patmos Records, Budapest, 2016.