A brit miniszterelnök, David Cameron ugyan még a tavalyi választási kampánya során jelentette be, hogy általános népszavazást ír ki arról, hogy Nagy-Britannia kiváljon-e az Európai Unióból, ám akkor, és azóta sem foglalkozott egyetlen brit politikai elemző sem érdemben azzal, hogy e hír hallatán vajon eljöhet-e a tetszhalott angol szélsőjobboldali pártok reneszánsza.

Pedig Európa-szerte − főleg a kontinens nyugati régiójában − szinte páratlan sikerrel emelkednek fel egyenként olyan szélsőjobboldali mozgalmak és pártok, amelyek egységesen az unióból való kiválást tűzték ki elsődleges célul. Azonban az Európai Uniót hevesen kritizáló Nagy-Britanniában, mintha évtizedek óta légüres térbe került volna a tradicionális szélsőjobb.

Amíg Franciaországban a Front National, Németországban a Nationaldemokratische Partei Deutschlands (NPD), Ausztriában a Freiheitliche Partei Österreichs (FPÖ), Svédországban a Sverigedemokraterna − azaz a Svéd Demokraták −, sorra visszhangokat váltanak ki − mind az Európai Parlamentben, mind pedig a nemzeti országgyűléseiken −, addig Nagy-Britanniában csend honol a radikálisnak nevezett pártok körül.

A kérdés jogos, ugyanis jelenleg rendkívül megosztott a szigetország azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e június 23-án a bennmaradás mellett voksolni. Külső szemlélőként azt gondolnánk, az euroszkepticizmustól és a nacionalizmustól duzzadó mozgalmak elnökei számára most érkezett el a várva-várt pillanat, amit meglovagolva hiteles és legitim kampánycélokkal szólíthatnák meg a bizonytalan és a kiábrándult szavazói rétegeket. Ám ez a valóságban egyáltalán nem így van.

A brit szélsőjobboldal szereplői soha sem tűntek el, bár évtizedek óta képtelenek kézzelfogható sikereket elérni. A liberális narratíva szerint egész egyszerűen annyira szélsőségesek ezek a pártok, hogy a politikai piacon a radikálisok termékeire – azok visszatetszést kiváltó jellege miatt – soha nem is lesz már a mostaninál élénkebb kereslet.

Azonban ez nincs egészen így. Elsősorban maga a brit választási rendszer az, amely elképesztő módon hátráltat minden olyan pártot, amely törpepártból indulva meg szeretné törni a domináns pártszervezetek uralmát. Hiszen a többségi választási rendszer koncepciója aránytalan képviselet eredményez, nem képes tükrözni a választók valódi töredezettségét. Ám ez a rendszer rettentően kedvez a domináns pártoknak, amelyek hosszú időkre stabilizálhatják pozíciójukat a politikai szférában.

Másrészt nem könnyű szőnyeg alá söpört témákkal előrukkolni, amikor azok már rég kimondásra kerültek. Hiszen a brit miniszterelnök is karakánul ki mer állni, és nevén meri nevezni a gyereket: sem a migrációval, sem az unióval kapcsolatos aggályait nem tartotta magában.

Továbbá Orbán Viktorhoz hasonlóan David Cameron az egyik első európai vezető volt, aki pár évvel ezelőtt karakánul kimondta: Nagy-Britannia elsősorban keresztény ország.

Érdemes leszögezni azt is, ahogyan hazánkban a Jobbik körül is elfogyott a levegő a migráció józan és szervezett kezelése után; ugyanígy Nagy-Britanniában sem voltak képesek politikai tőkét kovácsolni az iszlamofób, euroszkeptikus pártok a kérdésből. Nem is tudtak volna, hiszen David Cameron − Orbánhoz hasonlóan − már Franciaországban elkezdett brit állami pénzből kerítést építeni a tavalyi nyár folyamán Calais-ban.

Ahogyan Magyarországon, úgy a brit szigetországban sem kaptak lehetőséget erre a polgári konzervatívtól jobbra álló tömörülések.

Mert a brit öntudat (esetenként akár radikális) kifejezése és megerősítése a mai napig rendkívül domináns téma a lakosság körében. Hazánkkal ellentétben − ahol egy-egy nemzeti lobogó kitételét a neonácizmusnak az előszobájaként értelmezik liberális berkekben −, Nagy-Britanniában általános szokáskultúrának örvend a nemzeti jelképek, lobogók és szimbólumok tisztelete.

Továbbá a második világháború következtében az újjáépítés korszakában is népszerű volt állami szinten a "wilkommenskultur" gyakorlatának a beiktatása. Így a hatvanas-hetvenes évektől kezdve szinte természetszerűen jelentek meg a szélsőjobboldali csoportosulások, akik nem voltak megelégedve a gyengekezű, sokszor naiv, szocialista bevándorláspolitikával.

Továbbá az erőszakos iszlamizáció és a párhuzamos kultúrák terjedése is hozzájárult ahhoz, hogy megjelenjenek a többnyire munkás rétegekből kikerülő radikális csoportok. Talán be sem kell mutatni a National Front (NF) és a British National Party (BNP) nevét, hiszen a harminc-negyven évvel ezelőtti megalapításuk után Európa-szerte ismertté váltak, azonban átütő sikert egyik sem tudott elérni.

A brit Nemzeti Front legnagyobb sikere 1976-ban következett be, ahol a választók több mint 20 százaléka tette le a voksot a szélsőségesekre, azonban a korábban említett többségi választási rendszer még csírájában elfojtotta növekedésük lehetőségét. A több mint negyven éves jelenlétük óta egyetlen képviselőt sem tudtak még a brit parlamentbe juttatni.

A Brit Nemzeti Párt sem járt túl sok sikerrel a történelem során, hiszen nemcsak, hogy több mint harminc év alatt egyetlen parlamenti képviselőt sem tudtak bejuttatni az országgyűlésbe, de a 2015-ös választásokon el sem tudtak elindulni, mert elfelejtették befizetni a regisztrációs díjakat.

Egyszóval a történelmi szélsőjobboldali pártok Nagy-Britanniában az elmúlt félévszázadban egyszer sem tudtak igazán élni lehetőségeikkel. Azonban a modern mozgalmak – ha támogatottságban nem is, de hírértékben annál inkább – kissé sikeresebbek, mint történelmi elődeik.

Kijelenthetjük, hogy a migráns-válság jótékonyan hatott az új törpemozgalmak hírnevére, még akkor is, ha érdemben szinte nem jutott Nagy-Britanniába egyetlen illegális határátlépő sem. Viszont a másod- és harmadgenerációs muzulmánok száma már egy sokkal erősebb hívójelenségként funkcionál, nem beszélve az egyre gyarapodó mecsetek és sharía-alapú arbitrációs bíróságok számáról.

A legerősebb visszhangokat kiváltó jelenség a Britain First nevű tömörülés, amely elsősorban egy keresztény-nacionalista mozgalomból alakult párttá 2011-ben. Többnyire utcai felvonulásokat szerveznek, amelyeken Nagy-Britannia iszlamizálódása ellen szólalnak fel, továbbá a muzulmánok által legsűrűbben lakott londoni területeken vonulnak át annak érdekében, hogy kamerán rögzíthessék, mennyire belterjesek és kiközösítők az ottani hívők.

Jayda Fransen, a mozgalom egyetlen női alelnöke még Franciaországba is ellátogatott, hogy dokumentumfilmet készítsen a dzsungelban élő migránsokról. Nem titkolt célja volt, hogy bebizonyítsa: a bevándorlók csupán a jóléti szolgáltatásokért szeretnének Nagy-Britanniába bejutni. Mindenképpen érdekes tény, hogy a muszlim-nyomás következtében a keresztény fundamentalista mozgalom szimpátia vonulásokat is rendezett London híres zsidó negyedeiben, kihasználva a zsidó-muzulmán szembenállás propagandisztikus jellegét.

Az angol védelmi liga néven elhíresült iszlám-ellenes mozgalom alapindítéka szinte kizárólag a közel-keleti kultúra és a vallás gyűlöletéről szól. A Brit Nemzeti Párt vadhajtásaként számon tartott tömörülés elsősorban a futball-huliganizmus kultúrájából alakult mára ideológiai mozgalommá.

A liga nyilvános demonstrációi gyakran mecsetek előtt zajlanak, hiszen Angliában egyre csak gyarapszik a muzulmán szent helyek száma. Azonban több ízben is érte az angol védelmi ligát kritika, miszerint a többi mozgalomhoz képest semmilyen praktikus alternatívát nem fogalmaztak még meg az iszlamizálódás elkerülésének érdekében.

A szélsőséges pártokat vizsgáló elemzőintézetek szerint mintegy harmincezer tagot tudhat magáénak az iszlamofób szervezet. Azonban ahogyan a felvétel is szemlélteti, a gyakran brutális utcai erőszakokról híres megmozdulásaik szinte lehetetlenné teszik azt, hogy egy komolyan vehető, ideológiai megmozdulássá váljanak.

Az angol demokraták néven elhíresült párt még a szélsőjobboldali, nacionalista mozgalmak többségénél is radikálisabb, azonban egy teljesen más spektrum alapján. Ugyanis elsősorban maga a brit közösség az, amiből szabadulni szeretnének, nem beszélve az Unió övezte gyűlöletükről.

Ennek fényében Anglia elveszítené a skótokkal és az északírekkel ápolt gazdasági és politikai együttműködés előnyeit, azonban az angol demokraták szerint a szuverenitás mindennél fontosabb.

Továbbá érdekes, hogy a kultúra felülírja a bőrszínt a mozgalom ismérvei között, így lehetett az, hogy az iszlámellenességet hangoztató párt egy színes bőrű jelöltet, Winston McKenzie-t indította el a londoni főpolgármesteri címért.