Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Itt az új kvótaterror

888.hu

2018.01.03. 15:08

A Harvard és a Berkeley zenebarátai a világ egyik leghíresebb zenekarát terrorizálják. Azt követelik, hogy minden ötödik zeneszerzõ, akit programra tûznek a Bostoni Szimfonikusok, az legyen vagy színes bõrû, vagy nõ.

A migránskvóták után itt az új őrület. Minden túlzás nélkül az. Egy teljesen ismeretlen hegedűsnő, Shaw Pong Liu levelet írt a Boston Globe-nak, a Boston Globe pedig megjelentette. Azt követeli az ismeretlen hegedűsnő (és amatőr zeneszerzőnő) több tucat zenerajongóval együtt, hogy a Bostoni Szimfonikus Zenekar változtassa meg a programját a zeneszerzők neme és származása szerint. Akik aláírták, azoknak többsége valamiképpen a Harvard és a Berkeley egyetemhez kapcsolódik.

Shaw Pong Liunak bőven lehetett ideje, mert kiszámolta, majd arányította, hogy azok a zeneszerzők, akiknek a műveit a világhírű zenekar idén játssza, azoknak hány százaléka nem fehér férfi. És Shaw Pong Liu megdöbbent: alig több mint 1%-uk nem fehér férfi. Színes bőrű egy sincs közöttük, az arányt egyedül egy női zeneszerző javítja. 73 zeneszerzőből idén 72 fehér férfi. A levél egyébként kitér arra is, hogy a zenekar – a szerzők szerint természetesen hibásan – ki akarja szolgálni saját közönségének az igényét, és nincs tekintettel a valós társadalmi arányokra. Ha lefordítjuk a halandzsát, akkor arra gondolhatnak a szerzők: a közönségnek tetszik ez a program, megszokták, hogy főleg fehér férfiak zeneműveit hallgatják, de ebbe egy tisztességes zenekar nem nyugodhat bele. Meg kell változtatni a közönség ízlését. Ne a legjobb, legfontosabb, legnagyobb zeneműveket játsszák, hanem gondoljanak a politikai korrektségre is.

Az elmebaj ott folytatódik, hogy a Bostoni Szimfonikus Zenekar még válaszolt is. Mit válaszolt, egyenesen magyarázkodni kezdett. A női kvótára már gondoltak, büszkén írják, hogy szoktak zeneszerzőnők alkotásait műsorra tűzni. Szemüket lesütve elismerik, hogy a nem fehér zeneszerzők viszont eszükbe sem jutottak. Legalábbis eddig. Hála a nyílt levélnek, hála a követelésnek, most már észbe kaptak. Ebben biztosak lehetünk, hiszen megígérték.

A kvóta szót nem véletlenül használtuk. A már meghirdetett, kész programon azonnal változtatnának a levél írói, egyelőre beérnék 5 százalékkal. A jövő évadra azonban 20 százalékot követelnek. Azaz minden öt előadott zeneműből legalább egynek vagy színes bőrű, vagy női zeneszerző alkotásának kellene lennie.

Ez az a hír, amit tulajdonképpen kommentálni is alig érdemes. Nevetséges, abszurd, idióta. Dühöngeni felesleges, szellemeskedni még kevésbé, hiszen önmagában már hallatlanul komikus az ötlet.

Veszélyessé ott kezd válni, hogy a világ egyik legjobb zenekara válaszol ezeknek. És engedelmeskedik. Nem tudjuk persze, hogy azért engedelmeskednek, mert Andris Nelsons, a 39 éves litván zseni, a vezetőjük normálisnak tartja a követelést. Inkább azt valószínűsítem, hogy olyan agresszív lehet a politikai korrektség terrorja Boston, a Harvard környékén, a zenekar főszponzorai pedig annyira ennek a terrornak a bűvkörében élnek, hogy a zenekar létét is veszélyeztetné, ha nem reagálnának megfelelően.

Ha a művészetnek van olyan ága, ahol tényleg csak a teljesítmény számít, a komolyzene végképp az. Ha a tenorista nem tudja kiénekelni a magas C-t, nem fogják hívni. Kevés a nagy női zeneszerző, ez tény. Ázsiai és afrikai jelentős zeneszerző természetesen van, de keveset ismerünk, aki Európa, Észak-Amerika hagyományos nagyzenekarai számára komponál. Ezen kvótabohóckodással nem lehet segíteni, ezzel csak a normális embereket tudják hergelni. Nem fehér operaénekesek és balett-táncosok bőven vannak a világ legnagyobb operaházaiban. Ott nem kell kvótát követelni, hiszen nagy művészek, ezért hívják őket. Létezhet olyan idióta operaigazgató, aki nem fogja Liang Lit hívni mondjuk Marke királynak Wagner Trisztán és Izoldájába csak azért, mert ázsiai? Persze, hogy nincs ilyen. Ahogy a dél-koreai basszisták a legkeresettebbek Bayreuth-ban. A világ legjobban fizetett zongoraművésze kínai. Mert ő a legjobb. A komolyzenében ez tényleg ilyen egyszerű. Éppen a zeneőrültek miatt eléggé mérhető teljesítményekről beszélhetünk, akármennyire is szubjektív minden művészet.

A bostoni terror két okból veszélyes. Egyrészt tényleg dühíteni fogja az (egyelőre még) nem rasszista, (egyelőre még) nem kirekesztő közönséget. Miért hallgassam meg valakinek a zeneművét pusztán azért, mert nem férfi és nem fehér? Innét csak egy lépés, hogy azt mondja az a bostoni traumatológus, aki nyolcezer dollárért vett a családjának egyéves bérletet, hogy menjen az ilyen (színű, származású, vallású stb.) anyjába az a zeneszerző, akit rám erőltetnek.  Másrészt, mi van, ha a kvótákat kiterjesztik? A világ öt legnagyobb kortárs zeneszerzője közül feltehetően három közép-európai. Eötvös Péter, Kurtág György, Krzysztof Penderecki. Miért ne találhatnák ki, hogy régiónként is kell kvóta? Miért ne lehetne egy következő levélben az, hogy túl sok a kelet-európai zeneszerző? (egyébként éppen a Bostoni Szimfonikus Zenekar rendelte meg Bartók Bélától a második világháború idején a Concertot, ők is mutatták be) Honnét tudjuk, hol áll meg az elmebaj?

Persze, nyilván pénzről van szó. A jogvédő szervezetek pénzéről. A nyílt levél alkotói most bejárkálhatnak tévéstúdiókba, interjúkat adhatnak, újságok keresik őket, ők meg sápítozhatnak, jajveszékelhetnek, és így pénzt szerezhetnek.

A kilencvenes évek elején még nem volt ilyen típusú terror. Akkor azért őszintébben ment. Amikor egymás után két sikeres hollywoodi akciófilmben csak férfiak szerepeltek, az Elit kommandó című Charlie Sheen-film után amerikai színésznők petícióval fordultak a nagy stúdiókhoz, hogy felháborító, hogy olyan filmeket gyártanak, amelyekben nincsenek nők. Ha jól emlékszem, Meryl Streep volt az egyik szószólójuk. Túl azon, hogy egy tengerészgyalogos akciófilmbe nem feltétlenül könnyű belezsuppolni nőket is, érthető volt a fő szempontjuk. El is mondták: a pénz. Hogy a megélhetésük kerül veszélybe, ha eltűnnek a filmekből a nők. (Ami persze hülyeség, legfeljebb néhány kemény akciófilmből tűntek el, de ez részletkérdés.) A lényeg, hogy akkor még nem vonulgattak fel, nem csomagolták be ideológiai hazugságokba az anyagi problémáikat, nem tették ki az akciófilmekből kizárt, éhező színésznők szomorúan aranyzöld szalagját az estélyi ruhájukra. Hanem arról beszéltek, ami számukra a lényeg volt: a megélhetésükről.

Ahogy a komolyzenében most a kvótákat követelő szervezeteket is persze ez érdekli. A megélhetésük. A pénzük.

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére