A fejlettebb gazdaságok mintha visszavonulnának a globális színtértől, mindez egy olyan időszakban, amikor a globális gazdaság alapját jelentő struktúra amúgy is nyomásnak van kitéve, így ez messzemenő következményekkel járhat.

Mohamed El-Erian az Obama-kabinet korábbi gazdasági szakembere szerint saját akaratukból vagy szükségből, de a világ gazdaságainak túlnyomó többsége egy multilaterális rendszer részei, amely hatalmas kiváltságokat nyújt a fejlett államoknak, különösen az Egyesült Államoknak és Európának. Ilyen kiváltság, hogy a fejlett országok bocsájtják ki a világ fő tartalékvalutáit, amely papírfecniket mások által előállított termékekre és szolgáltatásokra cserélnek. Másodsorban a legtöbb globális befektetőnek ezen országok kötvényei mondhatni automatikus részei a portfóliójuknak. Harmadrészt pedig lényegi privilégiumuk, hogy fellépésük és vétójoguk van a globális térben.

Ezek a kiváltságok, azonban nem jönnek ingyen, vagy legalábbis nem szabadna. Cserébe

Az elmúlt időszak fejleményei azonban kétségeket ébresztettek azzal kapcsolatban, hogy a fejlett gazdaságok képesek-e betartani az alku rájuk eső részét. Erre a teljesítőképtelenségre jó példa a 2008-as gazdasági válság. Ugyanakkor voltak más hibák is. Például a fejlett gazdaságokban az átfogó gazdaságpolitikához kapcsolódó politikai akadályok az elmúlt években aláásták a strukturális reformok és a rugalmas fiskális politika végrehajtását. Ez társadalmi egyenlőtlenségekhez és a növekedés csökkenéséhez vezetett.

A fejlett gazdaságok – különösképpen Európa– mutatják a legkisebb motivációt a kormányzás ezen elavult elemeinek kijavítására és a nemzetközi pénzügyi intézményeknél ennek képviseletére annak ellenére, hogy a globális színtéren jelentős változások zajlanak.

Mindennek az eredménye egy olyan multilaterális rendszer, amely kevésbé hatékony, kevésbé együttműködő, kevésbé megbízható és sokkal sérülékenyebb. Ennek fényében nem meglepő, hogy a globalizáció és a regionalizmus már nem irányadó a támogatások mértékénél, mint ahogy egykoron volt és hogy az Atlanti-óceán mindkét oldalán olyan politikai mozgalmak erősödnek meg, amelyek annak érdekében, hogy támogatást nyerjenek elvetik mind a globalizációt, mind pedig a regionalizmust.

Ami viszont egyértelmű, hogy mindez két fontos következménnyel jár:

Az első, a kis és nagy gazdaságok közötti kapcsolat megváltozása. Hosszú ideig a Bretton Woods-i rendszer vagy ennél általánosabb fogalmazva a multilateralizmus legfőbb haszonélvezői a kicsi, jól irányított, nyitott gazdaságok voltak. Ez a hatékony nemzetközi intézményekben való tagság biztosította ezeknek az országoknak a mérvadó globális vitákban való részvételt, miközben a saját képességeik biztosították számukra, hogy ki tudják használni a határokon átnyúló termelési és fogyasztási láncokban rejlő lehetőségeket.

Ugyanakkor az erősödő nacionalizmus idejében, bár ezek a kis és nyitott országok jó vezetéssel rendelkeznek, mégis szenvednek. Kereskedelmi kapcsolataik kevésbé stabilak; azok a kereskedelmi paktumok, amelyektől függnek, sérülékenyek; és a mérvadó globális vitákban való részvételük kevésbé biztosított.A második kapcsolat a Bretton Woods-i intézmények és párhuzamosan az intézményi megállapodások között áll fenn. Például miközben egyes intézmények, például a Világbank jelentősége csökken, a Kína által irányított intézmények egyre inkább vonzóbbá válnak az országok számára.

El-Erian szerint a Bretton Woods-i szervezetek, amelyek a második világháború után a stabilitás fenntartása érdekében jöttek létre, elveszíthetik befolyásukat, és azok az országok, amelyek a leginkább veszélyeztetve vannak, még ebben a szakaszban se mutatnak szinte semmi hajlandóságot a szükséges reformok végrehajtására. Amennyiben ez a tendencia folyatódik, a fejlődő országok fognak a leginkább szenvedni.

(Project Syndicate)