Még augusztus végén élesen kritizálta a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya a klubokból érkező játékosok erőállapotát. A német szakember a Feröer elleni vb-selejtező előtt arról számolt be, hogy az általa mindig is szorgalmazott fizikai tesztek drámai eredményeket hoztak. Bernd Storck akkor többek közt azt mondta: 

Az, hogy végül a kezdőben hány hazai klubban szereplő játékos kapott helyet, egy másik történet.

Azonban egy nappal később érkezett a bejelentés, hogy az MLSZ elnöksége – kimondva, hogy a csapatok felkészítése szuverén szakmai terület – úgy döntött, hogy a magyar labdarúgásban is be kell vezetni a Nyugat-Európában már évtizedek óta ismert és alkalmazott diagnosztikai módszereket. Ennek érdekében az MLSZ felhatalmazta a "területen már bizonyított, sokéves tapasztalattal rendelkező" Bernd Storckot, hogy szakmai igazgatóként folyamatos, kétoldalú egyeztetések segítségével aktívan vegyen részt az akadémiák munkájában mindaddig, amíg a csapatok nemzetközi versenyképessége nem nyer egyértelmű bizonyítást.

Igazságot tenni nem tisztünk, de több szempontból is szeretnénk megvilágítani a következőkben, hogy vajon miről is szól a "vita". Ezért – mivel az előbb említett ügyben sportorvosi kérdésekről van szó – megkerestünk egy olyan szakembert, aki sportorvosként tevékenykedik, de nem kötődik kimondottan egyik meghatározó hazai klubhoz és a szövetséghez sem.

Dr. Duray Péter, belgyógyász, reumatológus, mozgásszervi rehabilitációs szakorvos, sportorvos és Bemer terapeuta, aki a beszélgetés elején azt kérte, hogy sportorvosként nevezzük meg.

– Nem kerülgetve a forró kását, mit szóltál Strock kritikájához?

– Az erőnlét nélkül nem működik az élsportban semmi. Nem hiszem, hogy ezzel újat mondtam. Ha a magyar labdarúgó-válogatottról beszélünk, akkor sajnos az aktuális helyzet az a magyar labdarúgásban, hogy nem sok NB I-es klub építi be az állóképesség fejlesztésébe azokat a technikákat, amelyek már évek óta ismertek külföldön, de Magyarországon is.

Beszélhetünk többek közt a polár technológiáról, amikor bizonyos terhelés után – 1000, 1200, vagy 1600 méteres futások ismétlődését követően – megmérik a játékosok alappulzusát, majd a végén is megnézik, miközben vért vesznek és tejsavszintet mérnek. Bonyolultabb egyébként ennél a folyamat, mert sok mindent lehet mérni ennél a technikánál. Akár azt is megnézhetjük, hogy milyen a játékosok szívfrekvencia-variabilitása, milyen gyorsan tud visszatérni az alappulzusra a szervezetük. Ma már a profi világban az állóképesség mérése alapkövetelmény, de én úgy tudom, hogy idehaza napi szinten 3-4 első osztályú labdarúgó-csapatnál teszik meg mindezt.

–  Melyik három vagy négy klubról lehet tudni?

– Én úgy tudom, hogy a Ferencvárosnál, a Videotonnál, a Haladásnál és a Vasasnál használják, erről hallottam. Egy-egy helyen bizonyos időközönként, egy-egy játékosnál alkalmazzák, de csapatszinten beépítve az alapozásba nem igazán.

– Mi az oka annak, hogy ez nálunk nem működik?

–  Sok oka van, de az első, hogy az edzőképzésbe beilleszthető ilyen jellegű programok nincsenek kellőképpen nyomon követve és számon kérve. A technológia pedig adott. Persze az is jelentős probléma, hogy a klubok nem fordítják – akár a TAO-s pénz egy részét – eszközvásárlásra. Lehet, hogy inkább a játékosok fizetésére, vagy játékosvásárlásra költik. Mindenesetre nem fektetnek kellően nagy hangsúlyt minderre. Persze ez egy komplex gondolkodást igényel és ebbe a nagy kalapba sok minden van még. Kérdezhetnéd tőlem ezt is, hogy miért nincs az egyesületeknél sportpszichológus? 

– Maradva az eredeti felvetésnél, akkor a kapitányi kritika jogos? 

– Én jogosnak tartom. A mérhető, objektív paramétereket meg kell ragadni a sportban, és amiről beszélünk erre egy lehetőség. Nem véletlen, hogy a Feröer elleni vb-selejtezőn nem nyújtotta ugyanazt a teljesítményt a labdarúgó-válogatott, mint az Eb-n. Itt nem volt együtt előtte több hónapot a csapat, nem lehetett úgy felkészíteni a játékosokat. 

– Ez elég ijesztően hangzik!

– Igen, ijesztően, miközben nem a 0–0-át akarom védeni. A probléma az, hogy válogatott jelenlegi hátországa az NB I ezt a kritikát nem hallja meg. Gyakorlatilag a németeknél, franciáknál és még sorolhatnám, nem a nevek alapján válogatnak, hanem főképp az objektív mutatók miatt kerül be egy-egy játékos a válogatottba.

– És mit mutatnak a trendek? Mi itt beszélünk egy technikáról, miközben lehet, hogy van más és a világ már rég másfele halad? 

– Vannak ilyenek. Mostanában főképp a Bemer terápiával foglalkozom, amely egy fizikai érterápia, oxigénterápia, amely sok sportágban és a világ több pontján elterjedt. Hozzá kell tennem, hogy idehaza is használják ismert egyéni sportolók, úszók és kajak-kenusok, de a Pick Szeged kézilabdázói is. Úgy tudom, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetségnek is vannak ilyen eszközei. És valóban komoly referenciái vannak a Bemernek, mert a német labdarúgó-válogatott, több Bundesliga-csapat vagy akár az AC Milán is alkalmazza. A Bemer teljes testkezelésből és helyi kezelésből is áll, amelynek az állóképesség-fejlesztés, a regeneráció terén és sportrehabilitációs területen is kiemelkedő hatása van. Sajnos ezt sem elegen alkalmazzák idehaza, pedig kulcsterületeken hozhat sokat az élsportolók számára. A hazai viszonyok mellett furcsa lesz megjegyezni, de a német labdarúgó-válogatottnál minden egyes játékosnak van ilyen gépe. Hozzák-viszik és folyamatosan használják a sportolók. 

– Nem elképzelhető, hogy egy egységes sportorvosi vezérelv kellene a magyar profi labdarúgásban? Kimondva, hogy ezt kell követni?  

– De! Pontosan ez kellene. Ez egy jogos felvetés. Ha lenne, akkor a komplexitása lenne a lényeg. Állóképesség, regeneráció és sportrehabilitáció, ezek a kérdéskörök, amelyben konszenzusra és legalább hasonló szintre kellene jutni a magyar futball, sőt az élsport szinte minden hazai szereplőjének. Ezt egyetemes szinten kellene koordinálni a magyar élsportban. Egy olyan csapat felállítására volna szükséges, amely ezt intézményesített és szervezett formában kötelezővé teszi és ellenőrzi. 

– Ha lesz ilyen, akkor kérjük fel jótékonysági nagykövetnek Bernd Storckot?

– Akár....