Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Horvátország történelmet írt

Pörge Béla

2018.07.12. 08:58

Anglia legyõzésével története során elõször vb-döntõs a horvát válogatott.

Nyilván mindenki tudja már, de olyan jó leírni: Horvátország a hosszabbítás után megverte Angliát, és bejutott a 2018-as focivébé döntőjébe.

Szerdán kifejtettem, hogy miért drukkoltam és drukkolok a horvátoknak. A meccsen sikerült beleélnem magam teljesen a szurkolásba, külföldi csapatnak így még sosem drukkoltam, mint most. Hozzáteszem, még a világbajnokság előtt leírtam, hogy a horvátokat a döntőbe várom, mert vannak olyan jók. Hát tessék!

A meccset a Szabadság téren néztem, a társaságomon kívül nagyjából 4-5 olyan embert láttam, aki a horvátoknak szurkolt. Az egész tér olyan volt, mint egy hatalmas bulinegyedes legénybúcsú, tele részeg angolokkal. És milyen jó volt köztük a horvátoknak szurkolni...

Pedig a meccs nem úgy indult, ahogyan azt elképzeltem. Trippier szabadrúgásból szerzett góljával már az ötödik percben vezetést szereztek az angolok. Utána az első 15-20 percben lőhettek volna még egy gólt, ebben az időszakban a horvátok nagyon szét voltak esve.

Ahogy telt az idő, egyre inkább belejöttek déli szomszédaink, érezhető volt, hogy ez nem marad 0–1.

Sokat kellett várni az egyenlítésre, Pickford ezúttal is remekül védett, bár most voltak hajmeresztő megoldásai, de megúszta a potyákat, és persze közben bravúrokat is bemutatott.

A 68. percben aztán Perisic akrobatikus mozdulattal betalált az ötösről, végre egyenlítettek a horvátok. Sőt, utána pár percig be is szorították az angolokat, még egy kapufáig is sikerült eljutni, de végül újabb gól már nem született a rendes játékidőben.

Az 1–1-es döntetlen azt jelentette, hogy Horvátország harmadjára is hosszabbításra kényszerült. Annak ellenére, hogy elvileg ők voltak a fáradtabbak, jobban bírták a ráadást, aminek végül meg is lett az eredménye, Mandzukic a 109. percben gólt lőtt, ezzel Horvátország vezetést szerzett. A hosszabbítás második félidejében azért akadtak angol helyzetek, volt miért izgulni, de végül maradt a 2–1, a horvátok bejutottak a vébé döntőjébe. Hihetetlen!

A kivetítő előtti tömegben két horvát közelében voltunk, a tér azon oldalán rajtunk kívül nem is nagyon láttam mást, aki a horvátoknak szurkolt volna, bár Mandzukic góljánál itt-ott lehetett hallani azért gólörömöt. A két horvát szurkoló az első gólnál valószínűleg nem is értette, miért ünneplünk mellettük még hárman, meg is kérdezték, honnan vagyunk, láthatóan nem azt várták, hogy helyiek leszünk. Mivel a magyart fel sem ismerték, azt vártam, hogy valahonnan nagyon délről valóak, de mint kiderült, zágrábiak, annyira ez sem lepett meg.

A második gólnál gratuláltam hőseinknek, az egyikük pedig megjegyezte:

We used to be one kingdom."

Imádom, hogy ezt ráadásul nem is mi mondtuk. Persze ilyen ihletett állapotban az ember mond mindent, de jó volt látni, hogy azért a horvátok is úgy-ahogy baráti népként kezelnek minket, nem csak mi őket. A lefújás után hazafelé menet még pár horváttal találkoztam, mindegyikükkel lepacsiztam. Öröm volt nézni a nagyképű angolok arcát is, de igazán azokon tudtam kárörvendeni, akik magyarként az angoloknak szurkoltak.

Ha már nem lehetünk ott a vébén, legalább ennek örülhetünk, mi más adhatná vissza az ember nemzetközi fociba vetett hitét, mint ez? Legalább a vébé még nem csak a pénzről szól, olyan jó ez.

A 2000-es Eb volt az első nagy torna, amit néztem, a vébék közül a 2002-esre emlékszem elsőként. A 2016-os Eb-n természetesen semmi nem tesz túl, de mögötte egyértelműen ez a világbajnokság volt a legjobb, amit láttam. A csoportkörben mondjuk volt már elképesztően gyenge meccs, de a későbbi izgalmak és a nagyok kiesése bőven kárpótolt ezért. A döntőben itthon nyilván mindenki a horvátoknak szurkol majd, ahogy én is, de egészen eddig hittem a sikerükben a meccsek előtt, most azért nem annyira, a franciák sajnos tényleg nagyon jók.

Bár a mentalitás még sokat számíthat ott is, Zlatko Dalic szövetségi kapitány ezt nyilatkozta tegnap a meccs után:

mindenki azt mondta, készen áll a folytatásra és bírja még. Pedig néhányan kisebb sérüléssel játszottak. Ez mutatja, milyen karakterek vannak a csapatban, milyen tartása és mentális ereje van ennek az együttesnek"

– senki nem akart lemenni tehát, a 95. percben cseréltek először a horvátok. Na igen, erre utaltam tegnap is, hol van ettől a magyar foci...

Szombaton négytől angol-belga bronzmeccs, vasárnap öttől Franciaország–Horvátország-döntő. A horvátok azzal, hogy eddig eljutottak, már történelmet írtak, ilyen fáradtan főképpen nem ők a döntő esélyesei. Veszteni már nem tudnak, nyerni viszont még tudnának egy hatalmasat. Remélem, össze is jön nekik, az nemcsak Horvátország győzelme lenne, hanem sokkal több.

A döntőben nem is lehetne talán nagyobb a kontraszt. Ha egy kicsit elvonatkoztatunk a focitól és a történelmi sérelmeinktől is (egyébként ezen szempontok alapján is teljesen egyértelmű, hogy a horvátoknak KELL szurkolni a döntőben), láthatjuk, hogy a francia és a horvát válogatott a szimbóluma két különböző Európának. Az pedig nem is lehet kérdés, hogy melyikhez szeretnénk tartozni. Hajrá, horvátok!

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére