Annak ellenére, hogy anyukám és nagymamám is sokszor kérlelt, soha nem álltam be a konyhába kuktának. (Én hülye.) Ennek ellenére tisztában voltam azzal, hogyan kell megfőzni a krumplit, és azt is tudtam,hogy a só és a bors elengedhetetlen kelléke gyakorlatilag bármilyen ételnek. Ezek a hozzávalók még az első, főzőfülkés albérletemnek is állandó kellékei voltak, az elengedhetetlen kínai leves és a virsli-tojás kombó mellett.

A Hagyjál főzni! versenyzői azonban még ennek az 1.0-ás ismeretanyagnak sincsenek birtokában. Ennek köszönhető, hogy a krumpli nyers és sótlan marad, a hagymaszeletelés pedig remegő kézzel és sérüléssel jár. No persze ennek a műsornak nem is az a lényege, hogy különleges ételeket tálaljanak fel a versenyzők a jobb tányérokat látott egyszemélyes zsűrinek, a Konyhafőnökből átigazolt Vajda Pierre-nek.

Az egyes fogások kóstolásakor, a saját maga által “országos hírű túrós csusza királyként” aposztrofált ételkritikus arcát elnézve, legközelebb kétszer is átgondolja bohócot csinál-e magából egy műsor kedvéért. Azt azért el kell ismerni, hogy kifejezetten szórakoztató fancsali ábrázatát nézni a nyers krumpli, vagy a tejszínben úszó harcsapaprikás láttán. Megjegyzései azonban sokkal kevésbé bántóak, mint amit tőle eddig megszokhattunk. Nekem ez pl. kifejezetten hiányzik.

Összességében nem egy rossz műsor a Hagyjál főzni!, bár engem naponta egész biztosan nem kötne le. Alapból nem rajongok túlzottan a főzős műsorokért, de ha mégis ilyesmit nézek, akkor kifejezetten az a célom, hogy tanuljak belőle valamit. No ez az, amit a Hagyjál főzni!-től nem várhatunk. Azoknak viszont kifejezetten ajánlom, akik semmiféle tudással nem rendelkeznek a konyhai teendőket illetően, esetleg szívesen nézik, ahogy a nagyképű ételkritikus szörnyebbnél szörnyebb fogásokat kénytelen megkóstolni. Istenes Bence rajongóinak is jó hír, hogy talán most először nem érezzük azt, hogy a srác nem más, mint egy kitetovált Sebestyén Balázs utánzat. A többiek inkább maradjanak a profiknál.