Arthur király mondakörének feldolgozása már évtizedek óta lázban tartja az angolszász filmkészítőket és forgalmazókat. A legutóbbi, említésre méltó próbálkozás a Clive Owen és Keira Knightley főszereplésével készült, 2004-es Arthur király, amely a realizmus jegyében született. Az alkotás abban különbözött az eddig megszokottól, hogy Arthurt abba a korba helyezték, amikor valóban élhetett: a Római Birodalom összeomlása utáni időszakba, ami messze esik a szokásos lovagkori verzióktól. A misztikum és a mágia helyett a feldolgozás inkább a történelmi és politikai kontextusra koncentrált.

Guy Ritchie új filmje egyrészt visszatér a történet eredeti, misztikus kontextusához, másrészt pedig egy középkori gengszterfilmre hajaz. Habár ez elsőre furcsán hangozhat, hiszen a középkor és a gengszterek első pillantásra nem igazán férnek meg egymással, ám az a helyzet, hogy ebben az időszakban sokkal inkább dominált az erőszak, és sokkal kiszámíthatatlanabbak voltak az életkörülmények, mint akár a 20. század első felében – a gengszterek virágkorában –, vagy mondjuk akár 19. századi vadnyugaton.

Az Arthur király: A kard legendája számos ponton Guy Ritchie korábbi, Blöff című filmjére emlékeztet, és a rendező beveti régi, jól bevált trükkjeit, amelyek odabilincselik a nézőt a székbe.

Amit talán a leginkább ki lehetne emelni, az például a Blöffben is megjelenő, áthidaló jelenetek, amelyekben gyors egymásutánban villannak be az események. Ilyen például, amikor Avi kuzin elutazik Londonba. Ennek a technikának több neve is van, például quick jump cut sequences vagy hip-hop montage.

A filmben központi szerepet kap a Guy Ritchie-re oly jellemző magas fordulatszámon pörgő akció. A rendező kedveli a lőfegyverek nélküli közelharcot, a Blöffben és a Sherlock Holmesban is számos példát láthatunk erre, és a többé-kevésbé puskapormentes korban játszódó film ehhez remek terepet kínál.

Ritchie filmjeinek egyik sajátossága, hogy egy olyan központi esemény köré épülnek, amely komoly traumát, vagy bonyodalmat jelent a főszereplőnek. A rendező ehhez újra és újra visszatér a történetben. Arthur életében ez apja halála, amely álmaiban jelenik meg, és ahol apja megküzd egy démonnal. Ezek a jelenetek a főszereplő legmélyebb félelmeit jelenítik meg, és az ezzel a félelemmel való szembenézés hozhat egy olyan jellemfejlődést a karakter életében, ahol a film végén Arthur, az utcakölyök és bandavezér Arthur királlyá válhat.

Guy Ritchie filmjeinek szereplői általában színes egyéniségek, ez talán ebben a filmben kevésbé jelenik meg. A gonoszok kezdettől fogva gonoszok, a bajtársak mindig bajtársiasak stb. A filmben a forgatókönyvírók ötletességén múlt, hogy ezek a karakterek mégis életteliek a párbeszédeknek köszönhetően.

Hogyan kerül Arthur király a gengszterek közé? A film elején megismerhetjük Uther történetét, aki Arthur apja. Õt megpuccsolja a gonosz Vortigen. A puccs során Uther megöli magát az Excaliburral, hogy fia megmenekülhessen. Uther holtteste kővé válik, amelyből kiáll az Excalibur, a legendás kard, amelyet természetesen csak Arthur tud majd kihúzni a sziklából.

Arthur úgy menekül meg Vortigen elől, hogy kisgyermekként egy csónakba kerül, amely végül egy közeli városban köt ki, és utcagyerekként nevelkedik. A gyorsan egymásutánban bevillanó hip-hop montage-ok segítségével végigkísérhetjük, ahogy utcagyerekként felnő egy kegyetlen világban. Míg a csónakban a veszély elől kijuttatott kisgyermek legendája bibliai utalásnak tűnik, a gyerek utcakölyökként való felcseperedése leginkább a New York bandái című filmet juttatja eszembe.

Arthur felcseperedve egy banda vezéreként tengeti életét, mígnem a sors különös szeszélye folytán oda nem kerül az Excalibur elé, amelynek kihúzása ott és akkor a saját halálos ítéletével ér fel.

Az Arthur király: A kard legendájának világában központi szerepet játszik a mágia. A gonosz Vortigen például egy olyan "mágustornyot" építtet magának, amelynek befejezése után legyőzhetetlen lenne. Arthurt pedig egy varázslónő segíti, akiről egyébként nem derül ki, hogy ő-e a híres-neves Merlin.

A Charlie Hunnam által alakított Arthur király szerencsére nem a vagány szépfiús vonalon mozog. A történetben nincs meg a hollywoodi csöpögős, romantikus szál, ami szinte már kötelező elem az akciófilmek esetében is. Ennek ellenére úgy tudnám jellemezni a filmet, hogy "férfiasan érzelmes", tehát a főbb szereplőknek inkább a saját félelmeiket kell legyőzni a végső győzelem eléréséhez. Mint említettem a karakterek kissé egydimenziósak, a főhős talán kivételt képez ez alól. Esetében többféle érzelmi dilemma is felfedezhető: például, hogy akar-e egyáltalán apja örökébe lépni; sikerül-e felülkerekedni gyerekkori félelmein, stb. Charlie Hunnam remekül hozta a figurát, és a jellemfejlődése is igen kiegyensúlyozottra sikerült, ami egyébként a nagy költségvetésű filmek esetében általában nem mondható el.

A többi karakterről részletesen nem érdemes beszámolni: a Jude Law által alakított Vortigen a leggonoszabb gonosz, a varázslónő rejtélyes stb. De mindezek ellenére a szövegkönyv remekül van megírva, így unalmasnak nem nevezném őket.

A film tempója végig feszes, így nem hagyja elkalandozni a néző figyelmét. A színészek hozták a kötelezőt, a főszereplő még annál is többet, a sztori teljesen jó, a film képi világa, a kameramozgás pedig helyenként lenyűgöző.

Személy szerint az akciófilmek nagy kedvelője vagyok, de sajnos az elmúlt években a nagy filmforgalmazók nem tudtak előállni igazán nagy durranással ebben a műfajban. Ez most az lett. Kissé közhelyesen fogalmazva:

Legalábbis én biztosan meg fogom nézni még egyszer. Pluszpontot jelent, hogy két szereplő is játszik a filmben a Trónok Harcából, egyikük az abszolút kedvencem: Aiden Gillen.

Az Imdb.com csalódást jelentő 7,2/10-es értékelésével nem értek egyet.