Mindig arra jutok, hogy akik kis hazánkat elmaradottnak, mucsainak tekintik, ahol nepotizmus, korrupció, tökéletlenség van, azok elsősorban nem feltétlenül Magyarországgal kapcsolatban tévednek, hanem abban, hogy hogyan működik a világ többi része. Õk azok, akik szerint felháborító, hogy például politikai munkákban a főnökök a „megbízhatóságra” hagyatkoznak a „teljesítmény” helyett – mintha a kettő egymást kizáró kritérium volna –, bezzegnyugaton viszont a politikai vezetők hirdetést adnak fel a jobline-on, és azt veszik fel, akinek több nyelvvizsgája van.

Lehet azt mondani, hogy Magyarország tökéletlen és korántsem hibátlan hely. Az ellenkezőjét talán sosem állította senki. Nyilvánvalóan vannak olyanok, akik egyedül kapcsolataiknak köszönhetik a sikerüket, akár a politika világában, akár azon kívül (ez utóbbit nem szokták felemlegetni bezzegék). A tévedés abban van, hogy bezzegnyugaton ez másképp működik. Hogy ott tiszta meritokrácia van, az emberek nem is ismerik egymást, és nagyjából a fenti, jobline-os, nyelvvizsgás feltételek érvényesülnek. (Bár már évekkel ezelőtt olvastam egy cikket egy nyugati (!!!) folyóiratban, amely a „favoritism” mellett érvelt a meritokrácia helyett, de biztos idő előtt megcsapta őket az orbánizmus szele.)

Az általános kép úgy néz ki, hogy kis hazánkban nincsenek valódi teljesítmények (kivéve persze függetlenéknél, ott akkor is van, ha nincs), itt kizárólag az Orbántól függ, hogy ki ér el sikereket és ki nem. Bezzegnyugaton meg egy garázsban két geek a pattanások nyomogatása közben hozta létre az iPhone-t, amit bezzegék példaként mutogatnak a kezükben. Az nem zavarja őket, hogy a szorongatott eszköz minden egyes darabját az amerikai hadsereg alkotta meg, nem kevés pénzpumpa segítségével. És ez nagyjából minden komolyabb történet esetében így van, csak bezzegék világképe nagyjából a tesz-vesz város naivitásán alapul.

Vegyük Milo példáját, ha már úgyis meglátogat minket. Bár Milo természetesen nempolgári, nemkeresztény, nemkonzervatív, sőt egyenesen fölháborító, de az orbánista rezsimkancsókhoz képest még ő is bezzeg, hiszen csak saját magának köszönheti a sikerét, és nem annak, hogy Orbán a hóna alá nyúlt.

Tényleg?

Õrült nagy szerencse, hogy nem vagyok igazi éttermiségi vagy igazi újságíró, mert akkor biztos fogalmam sem volna a valódi Milo-sztoriról. Aminek nem olyan nehéz utánamenni, mert viszonylag őszinte figuráról van szó, tehát a saját szájával meg soraival mondja el azt.

Milo egy kevésbé ismert katolikus újságíró volt Angliában, aki néhanapján szerepelt a médiában, de messze nem volt még botrányhős. Kifejezetten a hagyományos szabályoknak megfelelően nyilatkozott, a hangvétele komoly volt. A rossz nyelvek és a mértékadó sajtó szerint volt néhány vállalkozása, ami csődbe is ment – ezek viszont, állítólag, igen botrányos körülmények között mentek csődbe. Aztán Steve Bannon felfedezte, a hóna alá nyúlt (ajjaj!), és sztárt csinált belőle a Breitbartnál – ezt ő maga ismerte el több ízben: „Steve Bannon made me a star”. Nélküle nem lenne az, akit ismerünk. Emellett ott volt még a Mercer család, aki pénzelte, és akik pénzelik az amerikai jobboldali média igen jelentős részét, ha közvetve nem az egészet. Tehát Milo alá toltak pénzt, paripát, fegyvert, profi csapatot, szellemírókat (Allum Bokhari, valaki?), stábot, turnét. A karaktert megalkották. Ezt szintén ő maga ismeri el, mint mondta, úgy működik a turnéjuk, mint bármelyik profi show-műsor. Sőt egy ízben előadása felét stábja egyik tagja tartotta, amely stáb összeállítja neki az előadásait, és üzemeltetik a mémgyárat. Így, évek profi csapatmunkájával jött létre a Milo-jelenség, nem csupasz seggel baktatott be az amerikai campusokra. (Arról nem is beszélve, hogy nem amerikai állampolgár, és arról szintén ő számolt be, hogy van egy „kezese” ebben az ügyben.)

Ebben persze nincs semmi meglepő, a világ így működik. És ez nem von le semmit az előadó értékéből, mert nyilvánvalóan gyors, okos és vicces figuráról van szó, és nélküle nem működne a produkció. Ahogy ő sem ez a produkció lenne a profi csapatmunka, támogatás és stratégia nélkül. Egy Bon Jovi nóta értékéből sem von le (vagy épp nem ad hozzá) az a tény, hogy Desmond Child írta, hiszen valakinek elő is kell adnia, méghozzá hitelesen.

Csak a tesz-vesz város világában élő bezzegék hiszik azt, hogy bezzegnyugaton minden startupként nő ki a földből. Ugyanezek a bezzegék aztán meglepődnek, hogy nem búcsúzhatnak el a kétharmadtól, és mondják azt, hogy ők a többség, ami egyébként zsarnoki, de majd egyszer csak kiigazítják ezt a galibát valahogy. Õk hiszik azt, hogy be kell vezetni vidékre az internetet, mert akkor majd megbukik az Orbán. (Az eszükbe sem jut, hogy talán épp arról van szó, hogy a „vidékiek” is beszálltak a netes politika világába, csak épp nem az ő szájuk íze szerint értékelik az eseményeket és narratívákat.)

Lehet, hogy nem a sokaság az, amely a forgalommal szemben száguldozik az autópályán.