Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Az aljas Tarantino

gfg

2016.01.06. 11:17

Holnaptól adják a mozikban Tarantino nyolcadik filmjét, Az aljas nyolcast. Persze, ez egyáltalán nem a nyolcadik filmje Tarantinonak, egyfelõl jóval több sztoriba mászott bele, másfelõl meg mégiscsak "egy" filmet, "a" történetet akarja nekünk elmesélni a nagy megátalkodott.

Holnaptól adják a mozikban Tarantino nyolcadik filmjét, Az aljas nyolcast. Persze, ez egyáltalán nem a nyolcadik filmje Tarantinonak, egyfelől jóval több sztoriba mászott bele, másfelől meg mégiscsak „egy” filmet , „a” történetet akarja nekünk elmesélni a nagy megátalkodott.

Így járnak el a legnagyobbak, és Tarantino kétség kívül egyike a legnagyobbaknak.

 

De mitől van az, hogy néhányan felénk magasodnak, mások meg legjobb esetben is középszerűek maradnak?
 
Ez a fajta egyenetlenség, hogy van fent és van lent, vajon nem mond-e ellent a korszellemnek, hogy mindenkinek ugyanazt követelik és nem pc senkit sem meg- vagy elítélni?
 
A „sport” könnyű menekülőutat nyit a korszellem elől: aki gyorsabban fut, messzebbre ugrik, több gólt lő stb, az a kiválóbb, tehát megérdemli az elismerést. A „tudomány” az „ész cselét” veti be: a nagy feltalálók, az új ismeretek szűlői kiválóbbak, mint a restek. A „művészet”, használjuk most az egyszerűség kedvéért ezt a gyűjtőfogalmat, is kész menekülő úttal szolgál: a tehetséges elismerést érdemel, a zseni indokoltan áll a középszerűek felett.
 
Milyen furcsa, hogy a fent és lent, a kiváló és a rest, a zseni és középszerű igazolt esetei felháborodást keltenek, ha a politikai életre akarnánk alkalmazni őket. Ha azt mondjuk, különösen, ha ezt a politikatudomány képviselője mondaná, hogy zv vagy xy politikus egyike a legnagyobbaknak, a többiek felé magasodik és így tovább, a felháborodás egy roppant intenzív megnyilvánulási áradatát váltaná ki kijelentésével. 
 
Az elmúlt évek során azt tanultam meg, hogy csak az számít, hogy nézünk rá a dolgokra. A politikai cselekvő mindenre ugyanúgy néz. Ezt nevezik politikai látásmódnak. A politikai látásmód felnagyít bizonyos dolgokat, másokat észre sem vesz. A politikai látásmód szüli meg a „nagy” történetet. Ezen a  prizmán keresztül állnak össze a látszólag széttartó események, dolgok és jelenségek egyetlen nagy mesévé.
 
Mert így működik a politika, a nagy vetítővászon.

Ez nem a fogyatékossága, hanem a természete a politikai létmódnak. Csakhogy nem minden politikai szereplő rendelkezik a politikai látásmód képességével. Ezt a régi mesélők, például Plutarkhosz sokkal jobban tudja a kortárs politikatudomány neves képviselőinél. Sőt, éppen a politikai látásmód képessége emeli a kiváló politikust a középszerű politikai figurák fölé.

 

Ez az arcátlan igazság.

Namármost, Tarantino azért egyike a legnagyobbaknak, mert a legnagyobb politikai cselekvőkhöz hasonlóan rendelkezik a látásnak egy rögzített irányával, rendelkezik azzal a képességgel, hogy mindenre ugyanúgy nézzen.  

Tarantino ecsettechnikái (a hosszú dialógusok, a rengeteg vér, a rendre feltünő hátsó csomagtartó vagy egy formás női lábfej, a jellegzetes karakterek, mint ahogy Django és Dr. King  Schultz) persze arcátlan rendezői kézjegyek: inkább elleplezik, semmint segítik a probléma kifejtését. A problémát, hogy az amerikai-zsidó katonák végső soron ugyanazt művelik mint a nácik (Becstelen brigantyk). Hogy rabszolga is válhat rabszolgatartóvá – a Django főszereplője valójában a rabszolgatartó fehér ember néger esze, az öreg háziszolga, Stephen (Django elszabadul). Hogy a rengeteg vér – és Fekete Mamba jéghidegen tálalt bosszúja – csak arra szolgál, hogy elrejtse a legmélyebb kérdést, mire is képes egy férfi, ha igazán szeret egy nőt („I’m the Man” – Kill Bill). S miközben Tarantino arcátlan módon ledönti a tabukat, aközben a közönség csak röhög vagy eltakarja a szemét, hogy ne is lássa a vásznat.

 

Tarantino azt mutatja meg, hogyan kell látni.

Valahogy így: „Van szemetek, nézzétek jól meg a dolgokat, én megmutattam hogyan kell, bárki kipróbálhatja, de nem biztos, hogy sikerülni fog.” Így jár el egy arcátlan mester, aki eközben azt is megmutatja, miközben el is rejti, hogy az érzelmi érvelés nem ellentétes a racionális érveléssel, sőt, annak egyik formája. Mert Tarantino szerint arra a kérdésre, hogy „mi visz minket előre?” az érzelmeink, különösképpen a bosszú, a válasz. A bosszú az a nyelv, aminek a túlzásba vitele („egy kicsit túlreagáltam” – Bill) a probléma kifejtését segíti. S miközben összelopkodja a mások által már kitalált és létrehozott kliséket, jeleneteket, mondatokat és zenéket – tehát amit csinál, abban szinte nincs is semmi eredeti – aközben mégis valami egyedit és megismételhetetlent hoz létre a klasszikus mintákat aktualizáló fejedelem.

 

Úgy jár el, ahogy a politika emberei.

Azok a kevesek, akik a politikát csinálják, bárhol a világon. Akikben az a közös, hogy miközben elrejtik, aközben fel is fedik a politikai művészet legfőbb mesterfogásait. Ugyanúgy néznek minden dologra, és úgy mennek neki a nagy tabuknak, hogy ne csak hogy ne veszítsék el társadalmi támogattságukat, de azzal, amit tesznek, még el is nyerjék az emberek rokonszenvét.

Ezért mondják, hogy „Forward”, vagy „Németország jövője jó kezekben van”, vagy hogy „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”.

Tarantino meg azt mondja: Ezékiel 25:17.

 

 

 

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére