Belpolitikai válság és előrehozott választások Ausztriában

Reinhold Mitterlehner néppárti (ÖVP) osztrák alkancellár május 10-én váratlanul minden politikai tisztségéről lemondott. Ez a lépés a politikai szereplőket és a közvéleményt is felkészületlenül érte. A lemondás előtti napokban már érezhető volt, hogy valami mozgolódik a kormányban és a Néppárt körül, de az alkancellár lépése végeredményben egyik politikai pártnak sem volt kedvező.

Mitterlehner már régóta őrlődött abban a kettős szerepben, amit végeredményben minden osztrák vezető politikus évtizedek óta el kell, hogy játsszon: lojális partneri viszonyt ápolni a koalíciós társsal, emellett a saját pártjának elnöki tisztét betölteni.

Ez a két funkció az alkancellári székből nézve konfliktusban áll egymással. Mitterlehner kezdettől fogva magát elsősorban miniszternek és az SPÖ lojális kormányzati partnerének látta, miközben elnyomta magában, mint pártelnökben azt az érzést, hogy ez az ismételt kényszerházasság a szocdemekkel egyre súlyosabb belső válságokat mutat. És mindezt nem is annyira a néppárt miatt teszi, hanem az egyre nyilvánvalóbban választási kampány-üzemmódba kapcsolt SPÖ-elnök és Christian Kern kancellár miatt, aki klasszikus kettős beszédet kezdett el alkalmazni: fokozódóan populisztikus hangot ütött meg és ilyen akciókat is hajtott végre (pl. pizzafutárnak állt), miközben úgy tett, mintha más sem érdekelné, mint a közös kormányzás az ÖVP-vel. Ez a hetek múlásával egyre hiteltelenebbé tette. A háttérben pedig már melegített Sebastian Kurz külügyminiszter (ÖVP), aki meggyőződésem szerint nem volt érdekelt Mitterlehner lemondásában (pontosabban: nem most), viszont igen jó szemmel észrevette azt, amit pártelnöke nem: ha ez így megy tovább és szó nélkül hagyják a kárukra népszerűsködni Kernt, akkor az ÖVP-nek vége.

Így aztán május elején az ÖVP kemény kiszólásairól híres belügyminisztere, Wolfgang Sobotka alkalmatlansággal vádolta meg Kern kancellárt. Mitterlehner tajtékzott és egyes sajtóértesülések szerint ki akarta rúgni Sobotkát a kormányból, de a belügyminiszter végül maradt, ami – ha valóban volt ilyen szándék – jól mutatta pártelnöki korlátait. Nagyjából ezzel egy időben a régóta szocialista irányítás alatt álló ORF egyik, leginkább a pimaszságairól híres sztárriportere, Armin Wolf élő adásban szégyenítette meg Mitterlehnert és azt sugallta: a sírásóid, Alkancellár úr, már várnak rád. A tapasztalt és tegyük hozzá, igen korrekt alkancellár-pártelnök számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. (Ehhez jött még egy családi tragédia is: Mitterlehner első házasságából származó lánya hónapokkal ezelőtt, huszonévesen rákban meghalt.)

A politikus eldöntötte: végleg távozik a politikából. Bejelentését megelőzően a szocdem kancellár fia, Nikolaus, aki maga is aktív az SPÖ-ben, kedélyesen twitterezgetett Mitterlehner távozásáról, sokakban azt a felettébb visszatetsző érzést keltve, hogy a háttérből maga Kern húzogatja a szálakat. Ilyen értelemben Kernnek a saját fia sokkal többet ártott, mint az ellenfél. Igaz, ő maga is nagyokat hibázott: a Mitterlehner lemondása előtti napon az összes SPÖ-minisztert kiállította a sajtó elé, hogy szidalmazzák a valódi ellenfelét, Sebastian Kurzot, majd Mitterlehner lemondása után reformpartnerséget ajánlott a külügyminiszternek. Ebben nem csak a két lépés közötti etikai konfliktus volt szembeötlő, hanem az is, hogy úgy tetszett: majd Kern megmondja, ki legyen az ÖVP-s partnere a kormányban, jóllehet a koalíciós szerződés szerint ehhez semmi köze. Kernen ezekben a napokban világosan látszott: a célegyenesben lefutották és ezt nagyon nehezen viselte, elkezdett kapkodni és vagdalkozni. Az ő példája is jól mutatta: a politika egy szakma, amihez a jó képességeken túl főként tapasztalatra van szükség. Kern korábban soha nem töltött be semmilyen kormányzati vagy egyéb más politikai tisztséget, parlamenti képviselő sem volt.

Mitterlehner váratlan döntése azonban nemcsak a kancellárt, hanem Sebastian Kurzot is lépéskényszerbe hozta. A tehetséges Kurz vitán felül a jövő emberének volt elkönyvelve az ÖVP-ben sőt, talán az egész osztrák politikában, de most még nem akarta átvenni az irányítást. Nem volt azonban más választása, keményen és rendkívül ügyesen beleállt a feladatba. Napokon belül minden pártkorifeust maga mögé állított, elfogadtatta a feltételeit (gyakorlatilag teljhatalom a párton belül, ami ÖVP-s léptékkel szokatlanul erős mandátum), megszavazták a párt elnökének – és még egy új, csak a választások végéig érvényes elnevezést is sikerült keresztülvinnie pártja számára. Miután Kurz jelenleg a messze legnépszerűbb osztrák politikus és ezért a személyes támogatottsági adatai nagyon magasak, kiharcolta, hogy a néppárt az október 15-i előrehozott választásokon a „Sebastian Kurz listája – az új Néppárt” elnevezéssel, valójában választási szövetséggel induljon.

Mindeközben Kern hibát hibára halmozott: először közölte, hogy folytatni akarja a kormányzást, mert az emberek (szerinte) ezt akarják, mire Kurz kijelentette, ebben a játékban nem partner – és Kurz jól látja: valójában az emberek egy új kezdetet akarnak.

Mivel 2013-ban az osztrákok a Faymann-Spindelegger SPÖ-ÖVP-kormánynak szavaztak bizalmat, úgy fair, ha előrehozott választásokra kerül sor, mondta Kurz – és az ő álláspontja kerekedett felül. Aztán Kern dühből az összes néppárti miniszter kirúgásával fenyegetőzött, de erre a lépésre az alkotmány és a koalíciós szerződés nem biztosít számára lehetőséget. Később közölte az SPÖ-s kancellár, hogy új pártelnökként elvárja Kurztól, vegye át az alkancellári posztot és vállaljon felelősséget – mire Kurz teljesen megalapozott módon azzal kontrázott, hogy az ÖVP azt állít alkancellárnak, akit akar, abba a koalíciós partnernek nincs beleszólása. Így kénytelen-kelletlen Kern ismét lenyelte a békát és Wolfgang Brandstetter igazságügyi miniszter lett a kormányfő-helyettes. Kern rövid idő alatt három fontos csatát is elbukott. A parlamentben aztán kijelentette: marad a választásokig a koalíció, de ő fenntartja magának a jogot, hogy a koalíciós partner ÖVP ellenében, alkalmi parlamenti szövetségeket kötve fontos döntéseket átvigyen a nemzetgyűlésen. Ez azonban nyilvánvalóan politikai abszurdum, sehol nem lehet koalíción kívül szövetségekkel kormányozni. Még Kern párttársa, a hajdanán nagyhatalmú bécsi polgármester, Michael Häupl is azt mondta, hogy nem hisz benne. Fel is tette a költői kérdést: és mi van, ha az ÖVP ugyanezt teszi és az SPÖ-vel szemben köt alkalmi szövetségeket? Ráadásul politikailag sem taktikus a változó nemzetgyűlési szövetségek alkalmazása, hiszen az osztrák választó joggal nehezményezheti: október 15-én meglesznek az előrehozott választások, addig már tessék kibírni és nem olyan súlyos, milliárdos döntéseket hozni és választási ajándékokat szétszórni, amiket aztán később csak nagy nehézségek árán lehetett visszacsinálni (mint történt az 2008-ban, hasonló helyzetben).  

Az a tény, hogy Kern rendesen botladozott az elmúlt napokban és kicsúszott az irányítás a kezéből, még nem jelenti azt, hogy már október 15-e előtt elbukott volna. Azonban most jobbak Kurz pozíciói és az osztrák közvélemény is őt tartja a hitelesebb szereplőnek.

A háromosztatú pártspektrum harmadik jelentősebb szereplője, Heinz-Christian Strache, a Szabadságpárt (FPÖ) elnöke formálisan támogatta Kurz előrehozott választásokkal kapcsolatos vonalát, de a fejleményeknek ő sem örül. Túl korai ez az FPÖ-nek. Nekik jobb lett volna, ha a vörös-fekete koalíció még másfél évig leharcolja magát és aztán Strache a végén még kancellár is lehetett volna. De nem így alakul, Kurz népszerűségben most bőven veri Strachét is. A Szabadságpárt elnöke feltűnő módon első körben sokkal keményebben támadta Kurzot, mint Kernt. E mögött az áll, hogy Kurz rendkívül ügyesen és taktikusan szerzi vissza magának és pártjának a jobboldali témákat (pl. migráció), amiket Mitterlehner elhanyagolt. Strache számára Kurz a fő politikai ellenfél. Ugyanakkor az FPÖ-elnök hamar észrevette: Kern akkora szarvashibákat vétett, hogy muszáj lesz őt is keményen támadni – így leginkább a pizzafutár akcióba kötött bele és egy vicces montázzsal (egy mélyhűtött pizzára fotósoppolták Kern képét és ráírták: Pizza Végállomás /Endstatione/) blamálta az SPÖ elnökét.

A friss közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy Kurz jó időben jókat lépett. Az ÖVP régóta nem vezette a pártok rangsorát, most azonban 35%-kal pont 10%-kot ver az FPÖ-re és 14%-kot az SPÖ-re. A fiatal politikusnak minden esélye megvan arra, hogy Wolfgang Schüssel után személyében ismét néppárti kancellárja legyen az országnak. Az aktuális nyugat-európai tendenciák (ld. pont az osztrák elnökválasztást, a Van der Bellen-Hofer párbajt vagy Franciaországot és Hollandiát, de a német tartományi választásokat is) Kurz jobboldali-centrista politikájának kedveznek és sokak (így Strache) meglepetésére is nem a nemzeti radikális erőknek – egyelőre. Hamarosan eljöhet az ő idejük, de várhatóan még nem most.

A leendő kormánykoalícióval kapcsolatban nehéz találgatásokba bonyolódni, ezért nézzük meg onnan, hogy mi az, ami nem valószínű. Először is, a mostani válás annyira durvára sikeredett, hogy felettébb valószínűtlen az SPÖ-ÖVP-koalíció folytatása. Ez azt vetíti előre, hogy – hacsak nem alakul Ausztriában kisebbségi kormány, amire még soha (!) nem volt példa – az új osztrák kormányban (2003 után először) valamilyen módon benne lehet a Szabadságpárt. Ez azonban óriási dilemma számukra, hiszen egy Kurz vezette kormányban Strache pártja könnyen feloldódhat – végül is ez történt Schüssel idejében is Jörg Haiderékkel. Összeállni a leszállóágban lévő SPÖ-vel, amelyet a legnagyobb, a bécsi szervezet hónapok óta tartó súlyos belső viszályai feszítenek szét, szintén nem túl jó ötlet az FPÖ számára — hacsak nem szenior (kancellári) pozícióból. Ugyanez igaz az ÖVP-re is, de jelenleg nehéz elképzelni, hogy Strache megveri a politikai sztár Kurzra szabott néppárti listát.

Az elmúlt napok győztese egyértelműen Kurz volt, aki törekedni fog arra, hogy a karmesteri pálcát ne üssék ki a kezéből, a politikai erőtér uralása nála maradjon. Tehetsége és alkalmassága nyilvánvaló – és még mindig csak 30 éves. Kern pont egy éve kiválóan kezdett kancellárként, de most többször is súlyosat hibázott – ettől még azonban az alapjában jó képességei segíthetik őt, a játszma nincs lefutva. Strache is lépéshátrányba került: hibát nem követett el, csak a pártját hajtja előre a Kurz-csapat és megindult a harc a jobboldali voksokért.

Közben a baloldal is megbolydult: május 18-án lemondott az egészségügyi problémákkal küzdő, de párton belül politikailag is egyre inkább kikezdett Ewa Glawischnig Zöldek-elnök. Helyét kettős vezetés veszi át: a pártelnök az inkább polgári Ingrid Felipe lesz, a listavezető pedig Bayer Zsolt kedvenc osztrák politikusa, az erősen baloldali Ulrike Lunacek.

A zöld parlamenti frakció is új kezekbe kerül, így valójában szinte hármas vezetésről lehet beszélni. Az előrehozott választás a Zöldeknek sem optimális.

Kurz egyelőre átvette az irányítást az események felett. Rövid (németül: kurz), de annál forróbb választási kampányra kell készülni.