Macron valójában Angela Merkel távoli kreatúrája, ez régóta meggyőződésem, pedig elég kevés közös pontot lehet köztük találni. Egy nagyon fontos azért van: a totális ideológianélküliség. Amit akár hívhatunk nihilizmusnak is.

Merkel veszte végül az lett, ami sokáig hatalomban tartotta: ha semmilyen eszmét nem képvisel, taszítani sem tud sok mindenkit. Természetesen alapvetően a hibás bevándorláspolitikájába bukott bele, de helyzete azért vált végképp tarthatatlanná, mert az embereknek elegük lett abból, hogy teljesen mindegy, kire szavaznak, úgyis Merkel és egy koalíció irányítja tovább az életüket. Merkel és valamilyen más párt, ami mindig ugyanazt csinálja. Teljesen mindegy, hogy nagykoalíció vagy sok kis párttal egy szövetség, a politika ugyanaz marad, Merkel is. És ezt nem lehetett tovább folytatni. Igazából egyetlen párt van, amelyet sohasem engedne be a hatalomba, és egyetlen párt van, amelyik nem is hajlandó társulni Merkellel: a bevándorlásellenes AfD.

Emlékszem, amikor 2015 őszén beszélgettem a német politikához jól értő ismerőseimmel, kétfajta magyarázat volt, hogy hogy követhetett el ilyen borzalmas hibát az addig jó politikusnak tartott kancellár: mégis, hogy engedheti be a migránsokat? Az egyik vélemény szerint az elméletileg jobbközepet képviselő Merkel – akár a német önostorzó bűntudat, akár kommunista múltja miatt – kizárólag a baloldal felé képes mozdulni, függetlenül attól, hogy ez végzetes az országa számára. A másik vélemény az volt, hogy fogott ember, valakik zsarolhatják, akár gazdasági retorziókkal. Egy barátom, aki közelről látta Merkel első kampányát Németországban, egy harmadik verziót mondott: Merkel egyszerűen egy rossz politikus. Gazdasági miniszterei jók, a válságot megúszták, ahhoz meg ért, hogy a nála tehetségesebb utódjelölteket eltüntesse maga körül, ezért tud hatalomban maradni. De ez az első igazi, nagy politikai próbatétele, és most kiderült, hogy ennyit tud.

És most, ennyi év után már könnyebb értékelni Merkelt: az első és a harmadik magyarázat biztosan helytálló. Csak baloldal felé volt képes mozdulni, és hosszú haláltusáját látva elég nehéz jó politikusnak hívnunk. Az első évek voltak csalókák, a valóság a mostani teljesítménye.

A kereszténydemokrata Merkel, aki a Zöldekkel vagy szocialistákkal tökéletes szimbiózisban tud élni, ténylegesen egy igazi ideák és eszmék nélküli politikus.

Pontosan olyan, mint Macron. Csak Macron a kancellár gátlástalan kiadása. Õ már nem is tesz úgy, mintha bármilyen világmagyarázó gondolata lenne.

Macronról az egyik legokosabb elemzést Jacques Attali fogalmazta meg. Zárójelben írok is néhány mondatot Attaliról. Õ még a nyolcvanas években Mitterrand szocialista elnök tanácsadója volt, egy egészen fantasztikus könyvet írt róla, Ez volt Mitterrand a címe, közel ezer oldal, a francia szocializmus hazug éveiről mindent meg lehet belőle tudni, ráadásul a közgazdász-esszéista, tehát tényleg jól ír. Attali élete úgy alakult, hogy miután kiderült Mitterrand második világháborús múltja, szakított az elnökkel. Korábban ugyanis csak azt lehetett tudni Mitterrand-ról, hogy ellenálló volt és Marguerite Duras nagy francia írónő férje németellenes titkos csoportjának a tagja, de arról kevesebbet beszélt, hogy azt megelőzően náci kollaboráns volt. Később Attali az európai fejlesztési bank első elnöke lett, a kétezres években pedig Nicolas Sarkozy elnök gazdaságkutató bizottságát vezette.

2017 tavaszán, a francia elnökválasztás két fordulója között, amikor filozófusoktól politológusokig mindenki magyarázni próbálta, hogy egy bukott szocialista miniszterből, egy rémségesen megbukott szocialista kormány tagjából hogy lehet valaki akár elnök is, Jacques Attali ezzel az egyszerű és szerintem nagyon pontos magyarázattal állt elő: Macron korunk ürességét testesíti meg.

Macron nem véletlenül hajtogatja azt, hogy „ez is, az is”, egyszerre mindent csinálni, balra is, jobbra is, szegényeknek is, gazdagoknak is. Ez volt a kampánya is. Ma már ez vicc, erre vonatkozó kifejezése a politikai kabaréműsorok szlogenje. Ma már: „ez sem, az sem”. Semmi sem. Ez a valóság. És persze az első pillanattól kezdve semmi sem volt. Baloldali gazdasági miniszter a Rotschild-ház egykori bankára? Igen, a „baloldali kaviár” ismert fogalom, így hívják a gazdag francia baloldaliakat, na de Macron maga a kíméletlennek tartott kapitalizmusnak a jelképe, nem egy pusztán jómódú álszocialista.

Aztán sokak számára a bankárképnél erősebbnek bizonyult az adott történelmi helyzetben vonzó nihilizmus. Ez ma már nincs így, pontosan tudjuk, Macronnál sohasem volt népszerűtlenebb elnök másfél év kormányzás után. De elnök, az ötödik köztársaság elnöke.

És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, hogy mi a választói körében megbukott Macron igazi veszélyessége. Az ötödik köztársaság alkotmánya. Ugyanis, ha Macron nem csinál semmilyen köztörvényes bűncselekményt – amit nyilvánvalóan nem fog –, akkor bármilyen gyalázatos teljesítménnyel is ő még négy évig marad. Charles de Gaulle azért fogadtatta el 1958-ban az új alkotmányt, hogy kormányozni lehessen Franciaországot, hogy az elnöki rendszer segítségével normálisan lehessen dolgozni. Eddig egyetlen elnök mondott le, maga de Gaulle, mert megsértődött, hogy nem támogatták a népszavazáson a decentralizációs elképzeléseit. Persze, de Gaulle-hoz hasonlítani Macront szinte bűn, azaz nem lehet akkora sztrájk, nem lehet akkora munkanélküliség, nem lehet annyi iszlamista terrortámadás, hogy Macron lemászna trónusáról. Õ maradni fog, akármi is lesz, akárhogy is – nincs rá jobb szó – utálja egy egész ország.

Õ maradni fog, és mivel nincs vesztenivalója, bizonyos határokon belül mindenre képes. Ha elmozdítható lenne, uralkodna magán, és mondjuk nem fényképezkedne félmeztelen, izzadt karibi bűnözőkkel, akik (elnézést kérek) lófaszt mutatnak egész Franciaországnak, miközben a francia köztársasági elnök boldogan ölelgeti őket. Saját állampolgárainak – ahogy Michel Onfray filozófus írta – készséggel mutatja tehát középső ujját, hogy na, ezt csinálhatjátok. Ezért összevissza beszélhet, ezért a bevándorláspárti erők vezetőjének is nevezheti magát. Neki minden mindegy. Négy évig biztosan elnök marad. Lehet, hogy a kormánya megbukik, lehet, hogy új parlamenti választásokat kell kiírnia, lehet, hogy ki kell neveznie miniszterelnöknek mondjuk Marine Le Pent, de ő marad.

Most éppen az első világháborúra emlékezik, végigjárja azokat a kelet-franciaországi területeket, amelyek fejlesztését legjobban elhanyagolta. Szégyellnie kellene, hogy odamegy parádézni. Soknapos turnéra indult, és úgy mondja közhelyeit a franciául Nagy Háborúnak nevezett történelmi múltról, hogy a nacionalizmust szitokszóként használja, miközben éppen a birodalmak építése és a nemzetállamok semmibevétele is hozzájárult a világháborúk kitöréséhez. Nem érdekli a határvédelem, miközben a Nagy Háborúról bölcselkedik? Minden túlzás nélkül: tönkreteszi a nyugdíjas francia embereket, az idős emberek pénzét abszurd adótörvények kreálásával elveszi, és közben a múlt, a hagyományok, a múló idő szépségéről és fontosságáról szaval?

Igen, így viselkedik egy olyan ember, akinek nincs vesztenivalója. Akinek minden mindegy. Az persze többet meg mer magának engedni. Nem kell semmilyen következménnyel számolnia. Nincs jövő, csak a jelen, de az meg biztosnak tűnik. 2022-ben aztán úgyis vége, addig meg úgyis marad. Addig meg még tucatszámra gyárthat reklámfilmeket arról, hogy Franciaország mennyire szereti a bevándorlókat és a bevándorlók is imádják Franciaországot.

Azaz Angela Merkel a sikerületlen kreatúráját azért itt hagyja nekünk. A teljes ürességet és 2015-ös jelszavát is, ezt kapta Macron örökségül: bienvenue.