Összefolynak az évek, az biztos, hogy Chirac volt a köztársasági elnök és a francia válogatott a legjobb volt a világon, világbajnok és Európa-bajnok. Az is biztos, hogy ősz volt, és az is, hogy Zidane játszott. Tehát 2000 vagy 2001 ősze. A francia válogatott az algériaival játszott. Telt ház a Stade de France-ban, 80 ezer néző. A két csapat szurkolóit mindig elkülönített szektorokban tartják Európában. Így pontosan lehetett tudni, melyik szektorban voltak az algériai szurkolók. Amikor jött a francia himnusz, az algériaiak szektoraiból olyan fütyülés, ordibálás, pfújolás hangzott, amit én magam, stadionban sohasem hallottam. Láttam több Bajnokok Ligája-döntőt, az egyiken ráadásul két spanyol csapat játszott egymással (éppen Párizsban), de ilyen gyűlöletet sohasem láttam focimeccsen. A botrány letagadhatatlan volt, ráadásul be sem fejeződött a meccs, az algériai drukkerek – amikor már nagy verésre állt a csapatuk – berohantak a pályára.‎

Borzalmas zavargás kezdődött a stadionban és aztán a stadionon kívül, a francia rendőrök inkább menekültek, mint hogy csináltak volna valamit. A Stade de France Párizs egyik (azt kell mondjam) borzalmas elővárosában van. Saint-Denis egyike azoknak a no-go zónáknak, amelyek persze a hivatalos vélemények szerint sohasem léteztek. Taxit lehetetlen volt hívni, a magyar HÉV-nek megfelelő vasút nem járt, így gyalog indultunk haza a barátommal. Az volt a koncepcióm, hogy ne Párizs felé induljunk el, hanem éppen ellenkező irányba, gyalogoljunk egy fél órát kifelé, a zavargás úgyis Párizs felé indul, a tömeg is, fél óra múlva csak elindul a vasút és akkor egy üres kocsiba felszállunk és hazajutunk. 

Jó fél óra múlva megéheztünk és egy utcai kebabárusnál megálltunk. Az árus, nyilván nézte a meccset, tudta mi történt, a nyakában egy algériai zászlót tartott és az ablakán kihajolva azt üvöltözte, bele a semmibe, hogy "Mocskos franciák, mocskos franciák!" Amikor meglátta, hogy közeledünk, gombnyomásra abbahagyta a rikácsolást és udvariasan megkérdezte, hogy szendvicset, üdítőt, palacsintát parancsolunk-e. Az utcai ablakon keresztül vettünk valamit. Később nehéz volt érteni, hogy mit mond, mert a háttérben Johnny Hallyday egyik legismertebb száma bömbölt, a Que je t’aime. Az árus kicsit dúdolgatta is. Mocskos franciák és közben Johnny Hallyday.‎ 

Gyűlöli az országot, ahol él és közben hallgatja az egyik legfranciább énekest. Amikor néhány nappal később egy francia ismerősömnek elmeséltem, azt mondta, mit csodálkozom? A legtöbb marokkói, tunéziai, algériai fiatal a házassági szertartásukkor Johnny Hallyday-számot választanak. A muszlim esküvőkön pedig arra táncolnak. Táncoltak, 2000-ben.

Johnny Hallyday egy olyan Franciaországba vitte el az embereket halála pillanatában, pontosabban vitte vissza, amikor még a Franciaországban élő emberek szíve mélyén egy Franciaország volt. Amikor a bevándorlók vagy a többgenerációs bevándorlók még nem gyűlölték saját országukat. (És amikor már igen: érdemes megnézni a cannes-i Arany Pálma-díjas Laurent Cantet filmjét, A falak között az eredeti címe, a magyar mozikban Az osztály.) Amikor még saját országuknak tekintették azt a helyet, ahol élnek, ahol pénzt keresnek. Amikor még nem akartak különálló, elkülönülő társadalmat létrehozni.

Aztán néhány napja, amikor a Le Figaro internetes kiadásában megláttam, hogy meghalt, megdöbbentem, hogy az első 20, de lehet, hogy 25 cikk csak vele foglalkozik, rögtön arra gondoltam: nemzeti temetése lesz, Champs-Elysées, több millió ember. Végül Macron elnökön erőt vett a sznobizmus, mert bár azonnal lecsapott a halálhírre és megszólalt, végül nem nemzeti temetés lett, hanem úgynevezett népi. Elnökként elrendelhette volna a legnagyobb tisztességet is, aztán nem tette meg. Megtehette volna.

Persze Johnny Hallyday irtózatosan népszerű volt, a Mars-mezőn közel félmillióan voltak egy koncertjén, állandóan megtelt miatta a Stade de France. Sohasem tanulta, de színész is volt, nekem nem is annyira egy Godard-filmben maradt meg vagy A férfi a vonatról címűben, amelyeket a filmszínészi pályája csúcsának tartanak, hanem két gyönyörű Lelouch-filmben. Egyszer játszott színházban, öt vagy hat éve lehetett, egy Tennessee Williams-darabban. Fiatalok és vele egykorú, hetvenhez közelítő, gazdag és elegáns párizsi dámák ültek a földön, és kiabáltak, amikor megjelent először a színen és kiabáltak, amikor meghajolt a tapsnál.  Vagyis, valódi teljesítmény az övé, de nem is erről akarok szólni. 

Hanem hogy milyen elemi vágya, nosztalgiája van a francia embereknek az átvitt értelemben gondolt boldog békeidők iránt. A francia-algériai meccs óta eltelt közel 20 év. A nyáron láttam egy riportot a TF1-en. Arról beszéltek, hogy a fiatal algériaiak kizárólag saját zenét hallgatnak, a metrón olykor megütik a francia fiatalokat, ha a francia rappereket túl hangosan hallgatják. Hogy Aulnay-sous-Bois-ban, az egyik olyan elővárosban, ahol nagy többségben bevándorlók élnek, már provokációnak számít, ha egy autó lehúzott ablakából valamilyen tipikus francia zene szól.

Johnny Hallyday a hatvanas években kezdte karrierjét, és őt aztán mindenki szerette. Életkor, társadalmi helyzet, származás – ezek nem számítottak. Persze, nem volt szent ember. Voltak sajátos nőügyei, néhány éve a pénzét is kimentette Franciaországból, hogy spóroljon az adóval. Elnézték neki, mert hát esendősége is emberi. Remélem, nem tűnik butaságnak, de ha a politikai életét nézzük, kicsit a rockzene De Gaulle-ja volt. Meggyőződéses jobboldali ember volt, de barátja volt Nicolas Sarkozynek is, mindenkivel szót tudott érteni. Kifejezetten jóban volt a politikai nézetkülönbségek ellenére a Brezsnyev-korszak francia kommunista főtitkárával, Georges Marchais-val. Amikor pedig a kétezres évek elején úgy nézett ki, jogi gondjai lehetnek, mert egy volt ismerősnője feljelentette, a konzervatív elnök felesége, Bernadette Chirac annyit mondott: Ne bántsátok Johnnyt! És ezzel akkor mindenki egyetértett.

Johnny Hallyday sokkal többet jelentett a franciáknak, mint egy sikeres rockzenész, akinek jó számai vannak. Valami régen eltűnt egységet, valami szépet a múltból, ami a most 20 éveseknek is tetszik, ami iránt ők is vágynak, még ha meg sem fogalmazzák maguknak. Hogy vannak közös és megkérdőjelezhetetlen értékek, emlékek, sőt, ha úgy tetszik, megkérdőjelezhetetlen sztárok is.

 ‎Ezt siratják most, ezt siratták el.