Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

A politikai kereszténység védelmében

Bertha László

2018.09.18. 14:58

Nem kevesebb, hanem több politikai kereszténységre volna szükség.

Nemrég igazikonzervatívok, igazikeresztények tartottak dzsemborit a jezsuitáknál. Legalább ezeken a rostákon – ha máshogy nem is – elbukott Orbán a résztvevők szerint. Az esemény annyira fontos lehetett, hogy még az Index is beszámolt róla.

A cuckonzervatív társalgás során kialakult az a konszenzus, hogy a magyarországi diktatúra természetesen nem keresztény, hogy a kereszténység nem kér az állam alkotmányos védelméből, sem pedig a politikai képviseletéből. Ezt kéretik komolyan venni, ugyanis nem kis tekintélyek mondták meg a tutit ez ügyben. A moderátor-főszónok mégiscsak a volt köztársasági elnök volt, aki a „láthatatlan alkotmány“ nevű fantazmagóriának meghonosítója volt országunkban. Ennek a koncepciónak a lényege az, hogy az arra kiválasztottnak van egy varázsgömbje, és abból kiolvasva megállapítja az Igazságot, hogy mi alkotmányos és mi nem. Sajnos mindenki nem férhet hozzá e titkokhoz, csak a beavatottak. A titkok tudói valószínűleg valamelyik Középföldén megtett sétájuk során jutottak a gömbhöz. De lehet, hogy egy másik meséből hozták el.

De még szerencse, hogy nem a bátorság volt a beszélgetés témája, mert rögtön kiderült volna, hogy az nem abban áll, hogy az ember, teszem azt, nem fordul vissza a hídon, ha a tótok elkezdenek fenyegetőzni, hanem abban, hogy átölel néhány fát.

Ha jól olvassuk az összefoglalót, a mondandó lényege az volt, hogy visszataszító dolog a keresztény kultúra állami-politikai, alkotmányos szintre emelt védelme, ehelyett arra van szükség, hogy a tényleges keresztények jóemberkedjenek. Ez egy visszatérő kívánalom az igazikeresztények részéről. Csak az hiányzott, hogy eljussanak addig, hogy az igazikeresztény jóemberkedés csak a politikán kívül lehetséges. A politikán belül viszont alkotmányosan garantálni kéne a fagyhalál jogát – szemben a keresztény kultúra védelmével, amit nem kéne. A fagyhalál jogának jóemberkedésből fakadó alkotmányos biztosítéka áll szemben a politikai kereszténységgel, ami felháborító módon például a mohamedán inváziótól védené az országot.

A megfejtés egy értelmiségi diskurzus eredménye, így magán is viseli annak minden nyomát és nyomorúságát. Annak a megértésére képtelen, hogy a magyar embereknek, még ha nem is gyakorolják vallásukat, fontos az, hogy ne jussunk el a nyugat-európai országok és egyes amerikai városok sorsára, ahol tilos boldog karácsonyt kívánni.  (Arról nem is beszélve, hogy a kereszténytelenített ünnepi vásárokon nem szeretnének a résztvevői lenni a Nyugat-Európában híres Muszlim Teherautós Rali nevezetű rendezvénysorozatnak.) A magyaroknak valószínűleg fontosak az ünnepeik, még ha vallásos varázsukat el is vesztették, ezek tagolják az életüket és megtörik a mindennapokat. Még ha nem is vallásosak, és nincsenek is tudatában annak, hogy mindennapi viszonyaik erkölcsi dimenzióját a vallásnak köszönhetik, szeretnék ezeket megtartani.

Távol álljon tőlem, hogy ne kívánjam az ország és egész Európa hitbéli megújulását, és ne akarnám, hogy mindenki hívő katolikus legyen. Én lennék a legboldogabb. Csakhogy ez jelen pillanatban utópia, és kérdés, nem volt-e az mindig. És ha a valóságból indulunk ki, nem szerencsésebb-e az, ha a politikai vezetők mégiscsak a keresztény kultúra védelméért szállnak harcba, mint az, hogy az egyházuk tanítása szerint élők kicsiny arányából azt vezetnék le, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Én nem mondom, hogy a kereszténység politikai védelme többeket terel majd az egyházak (vagy felekezetek) felé, de az biztos, hogy a kereszténység politikai képviseletének ejtésével sem reménykedhetnénk ilyesmiben.

(És tegyük hozzá rögtön, hogy az egyház politikai intézmény is, és egy katolikusnak főleg tudnia kell, hogyan kell értelmezni a compelle intrare kifejezést.)

A jóemberkedő depolitizált kereszténység köreiben nagy divat a hamuszórás, vezeklés az egyház vélt vagy valós, évszázadokkal ezelőtt elkövetett bűnei miatt. Azt mondják ők, hogy a keresztes hadjáratok a szörnyű múlt részei, és csodálatos, hogy ezt már meghaladtuk. Pedig a helyzet az, hogy a keresztes hadjáratok idején sokkal egészségesebben álltak a civilizáció védelmének kérdéséhez, mint manapság. Egészen biztos, hogy a hadjáratokban résztvevők nem voltak mind szentek, sőt lehettek köztük egészen erkölcstelen figurák is. Mégis hajlandóak voltak útra kelni – igaz, azt is hosszas unszolás után –, hogy a zarándokokat megvédjék a muszlim mészárlásoktól. (Igen, newsflash. Legalábbis az első keresztes hadjárat messzemenőkig önvédelmi jellegű volt, és annak is kicsit megkésett.) Ezt nem szégyellni kéne, hanem követni a példát. (Még mielőtt bárki azt hinné, hogy ezzel Mekka bombázására buzdítok, nyilvánvalóan csak a szellemiségre célzok.)

Aki nem a kereszténység jóemberkedő, teszkógazdaságos változatát propagálja, az legalábbis ismeri Szent Ágoston érveit a világ morálisan abszurd természetére vonatkozóan. Hasonlóan érveltek később az első „konzervatívnak“ nevezett szerzők is: a civilizáció nem feltétlenül erkölcsileg makulátlan emberek műve, arról nem is beszélve, hogy számos nem szándékolt következmény révén állt elő, ám ettől még védelemre érdemes. Hasonlóképpen van ez a keresztény civilizációval és kultúrával is. Sőt, ha valaki pápista, az tisztában van vele, hogy az eredendő bűnösök egyházának tagja, amelynek legalsó szintjétől a legfelsőig időről időre megjelentek súlyos gazemberek is. (Nemcsak szelídnek kell lenni, ugye, hanem ravasznak is, mint a kígyó.) Ez maximum a gondviselés bizonyítéka lehet, mert ha csak az embereken múlott volna a fennmaradása, ma már nem létezne az egyház. Az a valóságtól súlyosan elszakadt nézőpont, hogy csak jámbor remeték és kedélyes társalgók elemi joga a kereszténység képviselete. Jobb, ha a cuckonzervatív kánon helyett inkább Sylvester Stallonéra hagyatkozunk: olykor szükség van a keresztes lovagra.

Jellemző, hogy a jóemberkedés képviselői épp a halálbüntetés témáját emelik ki, mintha ez rengetné ma meg a nyugati világot. Egyrészt. Másrészt pedig bármi is a jelenlegi „világhoz való közeledés“ programja, az egyház ezt nem tiltja (akit érdekel, 3. pont: https://www.ewtn.com/library/curia/cdfworthycom.htm). Ebben a kérdésben az egyszeri katolikusnak nagyjából annyira kötelessége egyetérteni a Szentatyával, mint abban, hogy a mákos guba vagy a lekváros tészta-e a jobb étel.

És ha a kereszténységről szóló értelmiségi diskurzus valóban a hit megrendülésének valódi okait keresné, és nem a média által kínált magyarázatot tenné kritika nélkül magáévá, akkor talán épp az aggiornamento környékén kellene keresgélni. Úgy tűnik ugyanis, hogy a világ felé való közeledés eltávolította a hívektől vagy a világtól az egyházat és a hitet. Mi van akkor, ha a hívek többsége valójában nem az állandó simogatásra és dicséretre vágyik? Mi van akkor, ha az nem éppen vonzó ajánlat, hogy „nem is kell hinned a tanításomban, lehetsz bármi – hisz mindenhogy jó vagy – és akkor is üdvözülni fogsz?“ A modern világ szinte csak olyan visszajelzéseket ad, hogy mindenki úgy tökéletes, ahogy van, valósítsd meg önmagad, higgy, ahogy szeretnél, bárhogy is lesz, jutalmat kapsz. A „nyitás“ kultúrpolitikai üzenetének az eredménye az, hogy ez is csak egy olyan klub, mint a többi, nem jár valódi spirituális kiváltsággal. Miért venném komolyan a szigort – aminek „enyhítését“ az egyik résztvevő külön üdvözölte –, ha anélkül is megvan az üdvösség? Talán nem véletlen, hogy a katolikusok körében az ún. „tradicionalisták“, a protestánsoknál pedig a fundamentalisták érnek el nagyobb sikereket, és nem azok, akik léggömbös dizsit csinálnak a polbeat miséből.

Doktor Miniszterelnök Úr elég világosan kifejtette nemrég, hogy az üdvösség és kárhozat nem állami hatáskör. Ahogy nyilvánvalóan nem lenne szerencsés, ha az állam számontartaná, milyen rendszeresen gyónnak a kedves polgárok, vagy milyen gyakran veszik magukhoz az úrvacsorát. A keresztény kultúra védelme viszont politikai feladat.

Nem kevesebb, hanem több politikai kereszténységre volna szükség – akár szent életű a hivatásos védelmező, akár nem. Ha már a keresztesektől távol is kerültünk, és el is puhultunk, és ha már többségünk tétlenül vagy közönyösen nézi a keresztények halomra mészárlását a Közel-Keleten és Afrikában, legalább politikai deklarációja legyen a kereszténység védelmének. Ez még mindig sokkal gyengébb, mint az az egészséges lelkület, ami az első keresztes hadjárat résztvevőiben volt, akik számára nem is volt kérdés, hogy a kereszténység fontos annyira, hogy politikai, és ha kell, katonai védelmet is kapjon.

Épp a keresztények fontos tudása az, hogy a világ nem fekete-fehér, hogy a morális abszurdot emberi eszközökkel nem lehet meghaladni és nem lehet egy moralizáló utópiával felülírni. És hogy mindezek ellenére a világunk igenis védelemre érdemes.

A 888.hu véleményrovatának szerzői: Bertha LászlóFalusi VajkFűrész GáborGFG, Gábor László; H.I.Ifj. Lomnici ZoltánKetipisz SztavroszMegadja GáborPozsonyi ÁdámSzentesi Zöldi László, Vincze Viktor Attila.

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére