Nekem is van történetem a Pajtásról, mert olyan szerencsétlen vagyok, hogy már a '70-es években is ettem ezen a helyen. Ide jártam, ide kellett járnom, mert ez volt az iskolai menzánk. A Pajtás a szocializmus tökéletes szimbóluma volt. A hely, ahol mindig koszosak voltak a tányérok, mindig mócsingos volt minden hús, mindig rántásos volt minden főzelék és mindig vízízű volt minden leves. A konyhás nénik fűzős, magasszárú vászoncipőben jártak, ahogy az divat volt annak idején, mindegyik jól megtermett volt, ami szinte kötelezően következett abból, hogy haza lehetett lopni az ingyen kosztot. Nagy többségük (tisztelet a kivételnek) egykedvű, a vendégeit gyűlölő tekintettel állt a pult mögött, úgy dobták eléd az ételt, hogy az egy kicsit kifröccsenjen a tányérból. Aki élt akkor, ismeri a szocialista szolgáltatószektorban dolgozók arckifejezését, amiről azt lehetett leolvasni: jó lenne itt dolgozni, csak ez a sok vendég ne lenne.

Mindenekfölött legjobban az evőeszközöket utáltuk. Ezek alumíniumból készültek, ami a szocializmus fantasztikus találmánya volt. Oxidált, szürkés, kicsit porózus felszíne volt, hogy lehetetlen legyen teljesen megtisztítani. Ha nem ettek vele, akkor is azt az érzetet keltette, hogy koszos, és meglehetősen fura volt a szádba venni. A Pajtásban nem elégedtek meg az alumínium evőeszköz természetes koszosságával, még ők is hozzátettek kicsit. Mindig egy picit zsíros volt minden evőeszköz olyan, mint amit vagy nem mostak el, vagy csak ímmel-ámmal. Ez mondhatni természetes egy szocialista mosogatótól. A gonosz képű mosogató a pult mögött állt, ahova vissza kellett vinni a tányérokat. Vele külön háborút folytattunk, amiről ő biztos nem tudott.

Költői vénájú barátom a mosogató kapcsán meg is alkotta „Pajtás-paradoxont”. Minden étkezésnél négyszer annyi evőeszközt vett el, mint amennyire szüksége volt. Négy kanalat, négy villát, négy kést. Ennek elméletileg az volt az értelme, hogy növelje az egy evőeszközre jutó mosogatás mennyiségét. Az alapgondolat nem volt rossz. Ha úgy kell elmosnia az evőeszközöket, hogy nem ettek vele, akkor elvileg minden mosással egy kicsit tisztább lesz. A paradoxon azonban nagyon hamar világossá vált előttünk. A mosogató néni előtt álló két hatalmas mosogatótálban lévő undorító vizet nézve rá kellett jönnünk, ez nem biztos, hogy igaz. Könnyen elképzelhető, hogy a mosogatással csak rosszabbat teszünk az evőeszközöknek, mert azok zsírosabban és undorítóbban kerülnek újra a pultra. A mosogatás folyamán a koszos evőeszközökről csak átkerül a zsír a nem koszosakra.

Ez volt a Pajtás-paradoxon, amit az évek alatt nem tudtunk feloldani.

Nem tudhattuk, hogy a Pajtás hősei vagyunk, akik tisztább evőeszközökkel ajándékozzák meg embertársainkat, vagy valójában mi növeljük az evés gusztustalanságát, még zsírosabbá még koszosabbá, még undorítóbbá tesszük az alumínium evőeszközöket.

A körülmények azonban nem tudták megakadályozni, hogy kiskamaszként kiéhezve tömjünk magukba szinte bármit, amit adtak, miközben azon viccelődünk, hogy milyen undorító a hely. Ilyen volt az én Pajtásom, ilyennek láttuk a szocializmusban. Mi, akik valóban ettünk ott, jártunk oda, ha nem is önszántukból, hanem kényszerből.

Azt mondom, ne sirassuk se a Pajtást, se szocializmust, egyik sem volt akkora szám, örüljünk, hogy megszabadultunk tőlük.