„Holnap érkezem”

(Talán Isten távirata Pasolini Teorémájában)

Tegyük most félre a politikát.

Egyre csak telnek a napok. Éljük a hétköznapjainkat, hol jobban, hol rosszabbul. Bele vagyunk vetve saját hétköznapiságunkba, zsörtölődéseinkbe, felnagyított apróságainkba, ragaszkodásainkba, távolításainkba.

És aztán egyszer csak betör életünkbe az igazság.

Az igazság nem egy eszme vagy egy gondolat, hanem egy esemény. Betör és megváltoztatja az életnek azt a struktúráját, ahogy eddig éltünk. Az igazság természete szerint kellemetlen, nem lehet ellene fellebbezni, nincs értelme perelni vele, azt szokták mondani: egyet tehetünk, fogadjuk el, hogy az igazsággal szemben nem lehet igazunk.

Pasolini Teorémája talán arról szól, hogy Isten betör a sekélyesen élő, a jómódú élet hétköznapjaiba belevetett család tagjainak életébe. Megérti a férj, a feleség, a lány, a fiú és a cseléd nyomorultságát, fogadni tudja törékenységüket, szánalomra méltóságukat és szégyellt vágyaikat. Az idegen megrendíti őket azzal, hogy látja és fogadja őket. A megrendített szabadkozik: „bocsáss meg”, a megrendítő hallgat. Aztán távozik. Külön-külön búcsút vesznek tőle: „hogyan fogok élni ezután nélküled?”

A kérdés indokolt.

Az embernek három létmódja van: bele vagyunk merülve a hétköznapokba, sekélyesen élünk. Aztán történik valami, a megrendítő betör a hétköznapiságba, ekkor megfordul velünk a világ, megrendülünk. És a harmadik egy hipotetikus létmód: vajon hogyan is tudnánk élni a megrendültség után, ha a megrendítő távozik? Úgy, ahogy addig éltünk, tovább nem élhetünk, oda nem lehet visszatérni. De nem lehetünk folyamatosan megrendülve sem, az ember ezt se bírná ki. A megrendítő távozása űrt hagy maga után és nem tudjuk, hogy mi lesz velünk. Ott maradunk a kérdéseinkkel, a kétségeinkkel, a kényszeredett kísérleteinkkel, hogy újra megrendüljünk. Bele vagyunk vetve a tragikusba. Marad a sivatag.

Van azonban rosszabb mint a sivatagban kóborlás.

Ha nem tudjuk fogadni a megrendítőt és a megrendülést. Ha meg se látjuk, mit hoz elénk az élet. Ha a szívünk és a szemünk zárva.

Nincs rosszabb annál, ha ki se bontjuk a táviratot.

Vagy talán mégis:

Az elfogadás. A belenyugvás. A feltartott kéz. Az elesettség. A lennmaradás.

Az igazságot nem elfogadnunk kell, hanem fogadnunk kell tudni.

Nagy különbség.

Karácsony van. A szív nyitva. Az élet csodaszép.

Az asztalon a távirat: „Holnap érkezem”.

Boldog karácsonyt!