Ha majd évtizedek múlva visszatekintünk a 2010 és 2020 közötti közéletre, első észrevételünk alighanem az ellenzéki pártok hihetetlen formahanyatlása lesz. Amikor azt a rettenetes mondatot leírjuk, hogy vissza nekünk Lendvai Ildikót, Kovács Lászlót és az öreg bolsevikokat, abban minden benne van. A minden hájjal megkent, több évtizedes pártmunkában megedzett elvtársakat nemhogy a harmadik, sokkal inkább a tizedik vonal váltotta fel. Elegendő csak Tóth Bertalanra, Fekete-Győr Andrásra és Sneider Tamásra gondolni, akiknek politikai nanométerrel segítették a világra kerülésüket a sorozatgyártáskor.

Orbán Viktor azért olyan sikeres, mert ezeknek az embereknek semmilyen ajánlatuk nincs Magyarország számára. És persze azért, mert neki akad bőséggel. A magyar közéletben hosszú évek óta a következő zajlik: az ellenzék megragad valamilyen ügyet, igyekszik azt a kilencvenes években megszokott módon a szétforgácsolódott, de még működő hálózatával szétteríti, aztán amikor a magyar társadalom nem vevő rá, megsértődik. Nem veszik észre, hogy a saját témáik nem esnek egybe a magyar emberek témáival. Amit ők égbekiáltó botrányként érzékelnek, az valójában egy szűk értelmiségi csoporton kívül senkit nem érdekel az országban. Az ellenzék szimfonikus zenekarból falusi malacbandává silányult, de egytől egyig úgy érzik, hogy ők a világ legnagyszerűbb zenészei, akik minden hangszeren játszanak.

Ezzel szemben Orbán Viktor és a Fidesz karaktere pontosan meghatározható. Olyan témákkal jelentkeznek, amelyeket kivétel nélkül minden ember magáénak érezhet ebben az országban. A bevándorlás elleni harc, a rezsicsökkentés abszolút egyértelmű irányt mutat, és mindenkinek, beleértve a kormánypolitika ellenzőit is, könnyebbé teszi az életét. Ezek sorába tartozik a mostani családvédelmi akciósorozat is.

Amikor az ellenzék már-már azt hinné, hogy a témái végre célba érnek, hogy sikerült Budapest utcáin fenntartani a feszültséget, akkor az igazság nevű nagybácsi megérkezik a városba, és huncut mosollyal leteszi bőröndjét az előszobában. Merthogy a Fidesznek és a kormánynak semmit nem kellett csinálnia, a nagy forradalom magától szétmállott. Nem is történhet másként olyan ügyetlen ügynökökkel, akik lyukas zokniban bóbiskolnak a nyilvánosság előtt, valamint az ellenzéki alternatívájuk kimerül abban, hogy visszapattannak az ajtóról. Szóval akkor, amikor a legnagyobb kiterjedésében is néhány ezres tüntetéssorozat elért a Lánchídra, ahol végül nyolcan maradtak, az ellenzéki tanácstalanság kellős közepén a miniszterelnök meghirdeti családvédelmi akciósorozatát. Amelyhez foghatót nemhogy ez az ország, de Európa sem látott még.

Mindig így megy ez. Érdektelen témák az egyik oldalon, történelmi felelősségvállalás a másikon. Alkalmatlan, lézengő figurák ott, felkészült, professzionális politikusok itt. Értelmiségi szómaszturbáció ellenében alkotó cselekvés, elitista villongások helyett a magyar nép képviselete.

Most itt tartunk. A fenti minősítésben semmi túlzó nincsen. Az ellenzéki pártok pontosan ismerik a helyzetet, csak még mindig nem értik, hogy miért nem kérnek belőlük az emberek. Õk csak azt érzékelik, hogy fantasztikus forgatókönyveikbe a nép nevű cenzor sorozatosan belejavít. Ezt aztán sértődékeny hangulatban szóvá is teszik, magát a népet hibáztatják, amelyet éretlennek, műveletlennek, rövidlátónak tartanak. De ez már legyen az ő problémájuk.

Végezetül egy rövid történet.

A családvédelmi akciósorozat másnapján egy ismerősöm – aki egyébként nem politizál – lelkesen telefonált, hogy nahát, hallottad, mi történt? A lányomék nagyon jól járnak az intézkedésekkel, mintha rájuk szabták volna! De mi lesz akkor, ha legközelebb egy másik párt nyeri a választást és visszacsinál mindent? Ha ettől tartasz, mondtam én, akkor legközelebb arra szavazz, aki nem törli el a rendelkezést.

Szerintem azóta az ismerősömmel eggyel többen vagyunk.

Pedig őt változatlanul nem érdekli a politika.