A második világháborút követően a marxista történelemoktatás széles körben elterjesztette azt a nézetet, miszerint az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as szétesése után Magyarországnak determinálva volt a sorsa, teljesen mindegy, hogy ki állt hazánk élén, a trianoni országcsonkítást nem lehetett elkerülni, sem pedig jobb pozíciókat kiharcolni a diktátum aláírása előtt.

Noha az valóban igaz, hogy a győztes antanthatalmak már nagyjából kész vízióval rendelkeztek az első világháborút követő rendezéssel kapcsolatban, azonban a történelem bebizonyította, hogy helyi szinten, a lakosság ellenállása több esetben is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a számunkra kedvezően módosuljanak a határok.

A legismertebb példa, az ágfalvi csata folyományaként kiírt 1921. december 14-i soproni népszavazás ráadásul már az 1920. június 4-i trianoni békediktátum aláírása után eredményezte azt, hogy Sopron és a környező falvak mégis Magyarország részei maradhattak.

Egy másik, kevésbé ismert esemény, melynek pár hónapja kollégám, Nagy Gábor szentelt egy írást, ugyancsak a „kőbe vésett” trianoni békeszerződés megszületését követően zajlott le: a mai Kercaszomor (akkoriban még más neve volt) lakossága 1920 augusztusában kelt fel a települést megszálló szerb, horvát és szlovén csapatok ellen. Az ellenállásnak kézzelfogható eredménye is lett, a határmegállapító bizottság a helyiek bátor kiállásának hatására hozta meg a trianoni békeszerződést felülíró döntését: a település 1922. február 9-én visszakerült Magyarországhoz.

A harmadik példa (amely alaposan megcáfolja a „merjünk kicsik lenni” mentalitást, egyúttal tökéletes vádirat a megalkuvó Károlyi-kormány ellen) a pontosan száz évvel ezelőtt, 1919. január 29-én történt balassagyarmati felkelés, vagy más néven „csehkiverés”.

Az őszirózsás forradalmat követően hatalomra jutó magyar kormányt vezető Károlyi Mihály naivan úgy gondolta, hogy az antanthatalmak által meghúzott – hazánkra nézve relatíve kedvező – demarkációs vonalak a békeszerződésben is vissza fognak köszönni. Ezért amikor román és cseh csapatok törtek be Magyarország területére, Károlyi csupán diplomáciai jegyzékekben tiltakozott, a fegyveres ellenállást nemhogy nem támogatta, de minden tőle telhetőt megtett azért, hogy ne alakuljon ki ilyen – mondván Magyarország ezzel csak rontana a pozícióin a békeszerződés aláírásakor.

Így esett, hogy a Felvidékre 1918. november elején betörő cseh légió akadálytalanul foglalhatta el Trencsént, majd Losoncot, az antanthatalmak pedig december 23-i jegyzékükben a Duna és az Ipoly vonalánál jelölték ki az új demarkációs vonalat, mely viszont már egyáltalán nem volt előnyös Magyarország számára.

A csehek a változások hatására nemhogy megelégedtek volna, igazán csak ekkor kaptak vérszemet, s az újonnan meghúzott demarkációs vonalat semmibe véve átkeltek az Ipolyon, szemük előtt már Aszód, Miskolc és Gyöngyös elfoglalása, valamint a térség gazdag szénmedencéjének meghódítása lebegett, de mindenesetre arra törekedtek, hogy addig nyomuljanak előre, ameddig csak lehetséges.

A tervükbe tökéletesen beleillett az Ipoly bal partján fekvő magyar város, Balassagyarmat megszállása, amelyet 1919. január 15-én meg is valósítottak.

A cseh csapatokat vezető Augustin Lauka azonban mégsem tudta megvalósítani a tervét, ugyanis január 27-én, Rákóczi István kormánybiztos vezetésével a helyi tisztviselők titokban fogadalmat tettek, hogy szembeszegülnek a megszállókkal, a következő két napban pedig megszervezték a cseh katonák kiűzését.

Ehhez komolyabb propagandára nem is volt szükség, hiszen a csehszlovák uralom két hetében elszenvedett diszkriminatív intézkedések, a magyar közalkalmazottak elbocsátása és a többségi etnikum háttérbe szorítása miatt a társadalmi feszültség a tetőpontjára hágott.

A lakosság nagy része ennek megfelelően ellenszegült a csehek lefegyverzési parancsának, január 29-én pedig az addig rejtegetett puskákat és egyéb fegyvereket a megszállók ellen fordította.

A városvezetés ugyanakkor nem egyedül készült a legionáriusok kiűzésére: a „csehkiverést” megelőző napokban Rákóczi István kormánybiztos felvette a kapcsolatot a Magyarnándor mellett állomásozó magyar erőkkel, és elérte, hogy 29-én hajnalban Vizy Zsigmond és Bajatz Rudolf századosok támadást intézzenek a balassagyarmati laktanya ellen.

Az ostrom végül délutánig elhúzódott, ugyanis a védők heves ellenállása következtében a magyarnándori katonák komoly veszteségeket szenvedtek, és egy időre vissza is vonultak. Ezekben a válságos órákban a hős balassagyarmati polgárok tartották a magyar állásokat, a délutáni órákra visszatérő katonák pedig az iglói géppuskásokkal kiegészülve már elegendő erőt mutattak ahhoz, hogy a csehek kitűzzék a fehér zászlót.

Ezzel egy időben a város polgárai másutt is utcai harcba bocsátkoztak a megszállókkal, akik Augustin Lauka halála után visszamenekültek az Ipoly túlpartjára. Mire az este leszállt, Balassagyarmat középületein ismét magyar zászló lengett.

Jóllehet, a város visszavétele után több hadi cselekmény nem történt a térségben, a január 29-i hősies helytállás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a csehek ne próbálkozzanak többet a folyón való átkeléssel, és végleg feladják a borsodi szénmedence meghódítására vonatkozó elképzeléseiket.

Balassagyarmatot az 1919 januárjában végrehajtott hőstett miatt később a „legbátrabb város” néven emlegették, a rendszerváltás után aktivizálódó patrióták kezdeményezésére pedig az Országgyűlés 2005-ben törvényben adományozta a Civitas Fortissima (legbátrabb város) címet a településnek.

A száz évvel ezelőtti hősies helytállásról 2009-ben nagyszerű film készült Matúz Gábor rendezésében, mely nem meglepő módon A legbátrabb város címet kapta.

A műalkotás megtekintését minden jóérzésű, nemzetben gondolkodó, a heroikus életszemléletet magáénak tudó magyar embernek ajánljuk, hiszen a mártírhalált halt felvidéki magyar politikus, gróf Esterházy János szavaival élve: