Canis canis duo-caudatus penibilis

Ne tudd meg mi az. Úgyis megtudod, mert ez az egyetlen olyan bestia, amely önmagát reklámozza.

Csudálatossága már megnevezésében megmutatkozik, ugyanis egyrészt nem tartozik a kutyafajták családjába, másrészt két farka van ugyan, de egyik sem funkcionális.
Kezdjük az utóbbival: a kétfarkú kutyának mindkét farka tökéletesen értelmetlen, és használhatatlan. Az egyikkel még a rajta tenyésző döglegyeket sem képes elhajtani, a másik reprodukcióra alkalmatlan. De erre visszatérünk szaporodása taglalásakor.

Nem igazán kutya, ezt az is bizonyítja, hogy amíg a kutyafajták hűségesek, gazdájukhoz lojálisak, bátrak, és védik a területet meg a jószágot, addig a Canis duo-caudatus egyenesen rosszindulatú, imád a gazdája fenekébe harapni, sunyi, és a tolvajok előtt mindkét farkát csóválja. 

Kuriózumszámba megy az is, hogy amíg magára valamit is adó társasállat falkába, csordába, hordába, rajba szerveződik: a kétfarkú kutya pártba tömörül. Vadászni nem tud, zsákmánya többnyire kétes finanszírozású pályázatokból áll, ha ezt nem kapja meg nyüszít, és vonyít. Ha megkapja, ellenkező irányba fordulva nyüszít és vonyít.

Sokak szerint kitenyésztett fajta, aminek erős nyomatékot ad, hogy a canis duo-caudatusnak két farka van, de egy töke sincs, ezért nyilvánvalóan képtelen a szaporodásra. Ráadásul igen gyakori esetben az egyedek azonos nemű egyedekkel párosodnak, ami ismét nem vezet célra.

Szingaléz tudósok kimutatták, a kétfarkú kutya, igen ritka módon, úgy szaporodik, akár az elektromos hálózatok: soros, vagy párhuzamos kapcsolással. Többnyire soros.

Habitátusa és kedvelt élőhelyei a nagyvárosok, ezért erősen urbánus jelenség, akár a svábbogár. Nem ritka állat, egyedül ritkán található meg, falkában viszont igen gyakran feltűnik a romkocsmákban, a budapesti Nagykörúton, de igen sűrűn manifesztálódik a közösségi hálózatokon is. Ez utóbbi a kedvenc párválasztó- és vadászterülete.

A fajta „penibilis”, azaz szánalmas utóneve annak köszönhető, hogy a természet furcsa szeszélyéből, a kétfarkú kutya önmagát szeretetreméltónak és derűs, humoros lénynek képzeli. Minden bizonnyal a mimikri kedvéért, hiszen a humor intelligenciát feltételez.
Ez neki nyilván kb. annyira sikerül, mint a nevető hiénának, megjelenésben és hatásában egyaránt. Amikor mosolyogni akar, vicsorog, amikor nevet, akkor hörög.
Vadászni kár lenne, és nem is költséghatékony, noha rendkívül kártékony fajta, és kimeríti a dúvad fogalmát. Hatásos ellenszer a kétfarkú kutya ellen, ha nem vesszük észre, átlépünk rajta, és egyáltalán, beteg fantázialénynek tekintjük. Ilyenkor nyüszítve elvonul, és fajtársaival egymás farkainak alját nyalogatva vigasztalódik.

A Kárpát-medence peremvidékein is előfordul néha, bár a Székelyföldön ezt csak az elvetemültebb egyedek merik megtenni a rekkencs, a kicsibarát, és a nemjátékos medve földjén. A klímát sem bírja, az emberek is intoleránsak, a székelyeknek erős hajlamuk van a farkatlanításukra, ezért egy idő után sértett nyüszítéssel visszakotródik a már említett falka- (ezen esetben párt-) tevékenységet művelni.

Piros szeme jó okot ad rá, hogy veszettséggel gyanúsítsuk, ezért ajánlatos messziről elkerülni. Ha mégis meglátjuk, vessünk keresztet, ez használ, és a kétfarkú kutya nem bírja. Elkotródik, esetleg visszaugat, de mint tudjuk: