Nézegettem az egyik ellenzéki propagandaoldalon az október 23-ai ellenzéki tüntetést, a balliberálisokét. Ketten ragadták meg a figyelmemet. Nem, nem Hadházy Ákos vagy Márki-Zay Péter. Ez túlságosan evidens lenne.

A politika kínos abszurditása, hogy egyikük parlamenti képviselő, a másik meg polgármester lehet. Sokat írtunk róluk, a 888.hu és mi is. Bevallom, képtelen is lennék egyetlen, a tüntetésen elmondott mondatát felidézni Hadházynak. Márki-Zay már viccesebb, ő – a Molotov-koktélok után – valamilyen hatalmas ellenállásról, forradalomról fantáziált, ha jól fordítottam le a gondolatait. Érdemes szerinte az ellenállóknak börtönbe menni, mert ugyan a börtönben nem lesz túlságosan jó, de minden egyes politikai fogoly lerövidíti egy nappal (vagy egy évvel, tényleg nem tudom, mit mondott) a diktatúrát (na, ezt viszont szinte biztos, hogy mondta). Közismert, tele vannak a magyarországi börtönök politikai foglyokkal, a nyilvános kivégzések általánossá váltak, nem is kérdés, Márki-Zay jól látja a mindennapokat. Természetesen maradjon sokáig Márki-Zay a közéletben (Hódmezővásárhelyen természetesen ne, mert ha sokáig cirkuszol, előbb-utóbb tönkreteszi az ott élők életét. Vagy legalábbis megpróbálja). Jöjjön Budapestre, legyen csak országos politikus, az ellenzék miniszterelnök-jelöltje vagy bármilyen jelöltje. Akarjon köztársasági elnök vagy tárca nélküli csúcsminiszter lenni, vagy tervezgesse, hogy egy szép napon ő lesz a Budapesti Közlekedési Központ, esetleg egy atomkutató intézet vezetője. Álmodozzon akár a járványügyi központ vagy mondjuk a Magyar Állami Operaház irányításáról, ambíciója az ő szempontjából indokolt lenne, hiszen pontosan ugyanúgy értene az atomtudományhoz vagy az operai műsorterv összeállításához, mint egy város vezetéséhez.

Márki-Zaynál azért egy zárójeles gondolatot nem tudok kikerülni: állítólag jó állása volt Magyarországon, mégis – 7 gyerekkel – kiment Amerikába, állítása szerint a semmibe. Kimenni a biztosból a bizonytalanba 7 gyerekkel? És azonnal munkát is kap? Egy icipicit furcsa. Na, mindegy. És utána – a biztos, jó amerikai állást eldobva, amit csodák csodájára megkapott – váratlanul hazajönni? És aztán elég gyorsan a politika közepébe pottyanni? Megannyi furcsaság...

De abban minden Fidesz-szimpatizáns megállapodhat, hogy jó, hogy van egy Márki-Zay Péterünk. Hiszen minden egyes nyilvános szereplésével – akaratán kívül persze – a kormánynak segít. Viszont láttam a szónokok között két ifjú embert, akik szintén mindent megtesznek a kormánypártok népszerűségéért. Egyébként hiányoltam is a miniszoknyás feminista aktivistát, aki a nyár eleji Erzsébet hídi tüntetésen valami iszonyatosan hamisan egy Bartók-feldolgozást migránsbarát szöveggel énekelt. (Énekelt – elég eufemisztikusan fejeztem ki magam. Valójában kornyikált, rikácsolt, fülsértően vonyított, ezt kellene írnom.) Õ aztán tényleg minden megjelenésével azt üzeni: csak őt ne. Csak azokat ne, akikkel ő van. Remélem, nem figyelmetlenül néztem a tüntetést, mert akkor sajnálom, hogy lemaradtam róla, de nem tűnt fel, hogy ő is szózatot intézett volna a nemzetéhez.

Így viszont lesz, mit lesz, már van is két új kedvencem. Lukácsi Katalin és valamilyen Kristóf Ábel, az ő vezetékneve most sajnos nem jut eszembe. Könnyű lenne utánanézni, nagyjából tíz másodperc, de ha egyszer nem jut eszembe a vezetékneve, akkor maradjon is így. Meg minek is. Nem mindegy?

Hogy mit mondtak, az is mindegy. Semmit. A szokásosat. Ugyanazt. Ami megragadott, az a hogyan.

Lukácsi Katalinban a jelmeze a mulatságos. Hányszor, de hányszor megnézhette magát a tükörben? Milyen izgalmasan is indult ez az október 23-ai reggel! Először is drukkolni, hogy ne legyen eső. Nem, nem azért, mert akkor kevesen lesznek, úgyis kevesen lesznek, ezt ő is tudja. Hanem akkor az előre eltervezett jelmezen változtatni kell. És a B megoldást éppen azért hívják B-nek, mert nem olyan jó, mint az A. Drukkolni, hogy az A jelmezhez alkalmas legyen az időjárás. A ruhát már előző este kikészítette az ágy szélére, hatszor-hétszer már megnézte magát a tükörben. Hogy mit mond majd a tüntetésen, az már mindegy is, az érdekli a legkevésbé. Egyvalamiben nem tud dönteni. A kalap. Van tíz kalapja. Mindegyik jó lenne egy ünnepi tüntetéshez, ez nem is kérdés, na de kiválasztani a legjobbat! Ez komoly feladat. Legyen az a cserfes? Vagy az a kislányos? Esetleg az a dámás? A nagyasszonyos? Ebben úgy nézek ki, mint egy tudósnő, ez jó, de talán ez legyen, ebben olyan… olyan… vamp vagyok. Á, legyen inkább az. Utána még kétszer meggondolja magát, lehet, hogy egy hátizsákba még egy tartalékkalapot is beleszuszakol, kicsit gyűrött lesz, de mindegy, majd valahogy kilapítja, ha az utolsó pillanatban, valami hetedik érzéktől vezérelve, inkább a nagyvilágiúriasszonyos mellett dönt – hiába, a legnagyobb politikusok is néha hallgatnak az ösztöneikre, nemcsak a megszerzett mérhetetlen tudásra és tapasztalatra.

A kalap mindent megold. Így még abban sem fog senki kételkedni, hogy a konferanszié (ez biztosan saját kérés) volt KDNP-s politikusnak hívja Lukácsi Katalint. Politikusnak. És nem azt fogja mondani akárcsak egyetlen ember is a tömegből: ó, én pontosan tudom, Lukácsi Katalin politikus sohasem volt, hanem csak kisegítő sajtósként vagy titkárnőként dolgozott ott egy darabig. Úgy volt politikus, ahogy mondjuk az MSZP-nél politikus akkor az egyik sofőr. Ha van kalap, akkor ezt senki sem fogja gondolni. Van kalap, elmondja kalapban, megtapsolják, boldog, hazamegy.

A fiatalemberben meg a hangja az érdekes. Artikulátlanul rikácsol. Vannak emberek, akik – igazságtalan az élet! – akkor sem tudnak tekintélyesnek, erősnek mutatkozni, ha mindent megtesznek ezért. Alkatilag ilyenek. Ettől még lehetnek boldog emberek, lehet jó állásuk, lehetnek kiváló plasztikai sebészek vagy buszvezetők, jogászok vagy eladók. Bármi lehet belőlük. Csak sajnos éppen népvezér, néptribun politikus nem.

A fiatalember is ilyen. Semmi erő, sem súly, és ez nem az életkorából adódik. Ilyen lesz húsz év múlva is. Ha csak elmondaná normálisan a beszédet, függetlenül attól, hogy egyetlenegy valódi gondolata nincs, nem lenne komikus. Egyszerűen csak érdektelen lenne. Na de így, hogy torkaszakadtából üvöltözik! Látja, hogy erőtlen, ezért üvölt, de ettől nem erősnek tűnik, hanem ellenállhatatlanul nevetségesnek. Kiüvölti magát, megtapsolják, boldog, majd hazamegy.

Nem sajnáljuk az ő boldogságát sem.

Sőt, még több lenyűgöző kalapcsodát, még hangosabb ordibálást, előtte egy Hadházyt, utána egy Márki-Zayt kívánunk nekik. Jó ez így mindenkinek.