A szíriai vegyianyag-létesítmények elleni katonai csapás úgy híresült el a sajtóban, mintha az a szír hadsereg vagy annak támaszpontjai elleni támadás lett volna, mely indítékul szolgálhat Oroszországnak, hogy bevesse a Szíriában lévő légvédelmi rendszerét. Fontosak voltak Theresa May brit miniszterelnök egyértelmű szavai:

– emlékeztet a német publicista a Junge Freiheit hasábjain.

Fasbender szerint az ominózus támadás lényegét tekintve egy üzenet volt Moszkvának: elfogadjuk, hogy Oroszország közreműködik a térség megbékéltetésében, de akkor neki is garantálnia kell a játékszabályok betartását, mindenekelőtt a nemzetközi hadijog alapvetéseinek figyelembevételét.

Ahogyan Donald Trump fogalmazott, 2013-ban az orosz elnök megígérte az összes szíriai vegyi fegyver megsemmisítését, így a szerző szerint az a kérdés is háttérbe került, hogy ki dobta le a hordóbombákat: a szír kormánycsapatok vagy az ostromlott ellenzéki szélsőségesek.

A német publicista úgy véli, hogy a pragmatikusok már régen megértettek, hogy a Nyugat nem tudja megvalósítani a Közel-Keletre vonatkozó rendezési elképzeléseit. Az európai uralom, amely Napóleon 1798-as egyiptomi expedíciójával kezdődött, immár a múlté. Az Iráni Iszlám Köztársaság 1978-as kikiáltása óta a térségben átalakulás figyelhető meg, ami még messze nem záródott le. Manapság erős helyi hatalmak – Irán, Szaúd-Arábia, Izrael, Törökország – rivalizálnak, illetve szövetkeznek egymással versengő nagyhatalmakkal, mint Oroszország vagy az USA.

A jelenlegi párosítások pedig a következők: az egyik oldalon az USA, Szaúd-Arábia és Izrael, a másikon Irán, Oroszország és Szíria, az iraki politika egy részének támogatásával, valamint a libanoni Hezbollahhal. A síiták és szunniták közötti vallási ellenségeskedést a politika tartósan kihasználja. Ehhez jön még Törökország, amely Európában csalódva és a várakozásba beleunva az ősi származási területe felé fordul, és olyan geopolitikai rendezésen dolgozik, melynek végső formája egyelőre nem belátható – írja publicisztikájában Fasbender.

A demokratizálás és a „nemzetépítés” megbukott

A demokratizálást és a „nemzetépítést” érintő összes próbálkozás teljes egészében elbukott. Az afganisztáni, iraki és líbiai kaotikus állapotokért egyedül a Nyugat a felelős. Egyiptom csak azért lehet a stabilitás szigete, mert el-Sziszi elnök személyében egy olyan uralkodót tűrnek meg, aki visszatért elődje, Mubarak status quo antéjához – írja a szerző, aki szerint azzal, hogy mindez csődöt mondott

Fasbender enne kapcsán emlékeztet, hogy Oroszország diplomáciájának évszázados keleti irányú hagyománya van, épp ezért a nyugati demokráciákhoz képest jobb partnernek tűnik a régió számára. Csak abban van megállapodás, hogy a helyi hatalmakat nem tartják elég megfelelőnek ahhoz, hogy önállóan tárgyaljanak a békéről.

Az orosz elköteleződés ugyanakkor provokálja az amerikai (és nyugat-európai) vaskalaposokat, akik még hisznek abban, hogy a Nyugatnak van ereje ebben a nyersanyagok szempontjából rendkívül fontos térségben az egyedüli moderátor szerepét játszani.

– írja a publicista.

A Junge Freiheit szerzője szerint Amerika jelenleg kutyaszorítóban van, hiszen szívük szerint az ázsiai és a csendes-óceáni térségre koncentrálnának, Oroszországot azonban rendbontónak tekintik, amely nem tartja be teljes mértékben a játékszabályokat. Egy valódi büntetőakció az óriásbirodalom ellen viszont szóba sem jöhet, ehelyett mindkét oldal egy információs háborúból, „kiberháborúból”, szankciókból, ellenszankciókból, kiutasításokból, politikai beavatkozásokból és felforgató tevékenységből álló hibrid konfliktusban akaszkodik össze – teszi hozzá.

Visszatérés a reálpolitikához

Fasbender szerint lehetséges, hogy a támadás éjszakáján elhangzott Trump-nyilatkozat már alapvető változásokra utalhat, miszerint a Nyugat lemondott arról az álmáról, hogy az egész világra rákényszerítse a saját társadalmi és értékrendszerét. A jövőben is lesznek tekintélyuralmi kormányok, diktatúrák, polgárháborúk és konfliktusok.

– írja véleménycikkében a német szerző, aki úgy véli, hogy a támadás miatt sok politikus és értelmiségi is foghatja a fejét, hiszen a reálpolitika visszatérése a lehetőségekre, nem pedig a vágyakra fókuszál.