Az ugyanis azokról a muzulmánokról szólt, akik enyhén szólva is atipikusan reagáltak New York, Washington és Pennsylvania területén arra, hogy mintegy 3000 ember életét vesztette a szélsőséges dzsihádisták támadása miatt. Ugyanis a The Washington Post 2001. szeptember 18-án közzétett írása szerint New Jersey állam Jersey City városában – amely a folyó másik partján található a lerombolt World Trade Centertől – órákkal azután, hogy az utasszállítók becsapódtak az ikertornyokba, a hatóságok több olyan embert is őrizetbe vettek és kikérdeztek, akik

A The New York Post 2001. szeptember 15-én szintén arról értekezett, miszerint amerikai muszlimok ugyanezen állam, Patterson városában is ünnepeltek a merényletek bekövetkezte után. Az ezt követő hetekben már az a szóbeszéd is terjedt, miszerint Dearborn, Michigan, Virginia és egyéb amerikai muszlimok lakta közösségekben is megtörténtek az ehhez hasonló spontán ünneplések.

Hiszen már önmagában annak a ténynek, hogy egy dzsihádista merénylet után bizonyos amerikai muszlimok ünnepelnek, hírértékkel kellene rendelkeznie. Csakhogy ezek a történetek politikai nyomásnak köszönhetően el lettek nyomva. New York akkori polgármestere úgy fogalmazott, hogy ezeket az ünneplő muszlimokról szóló híreket nem szabad közzétenni, hiszen erőszakos támadásokat fog eredményezni a békés muszlimok ellen.

Ezt követően George W. Bush a merényletek után szinte azonnal fontosnak tartotta kijelenteni, hogy az iszlám a béke vallása. Hozzátette, az al-Kaida csupán egy rétegmozgalomnak és ideológiának számít az iszlám világban, és annak iszlamista felsőbbrendűsége nem tükrözi sem a muszlim vallást, sem pedig a muszlimok többségének ideológiáját.

Majd 2007-ben Condoleezza Rice akkori külügyminiszter megtiltotta az amerikai tisztségviselőknek, hogy a „dzsihád”, az „iszlamista” és az „iszlamizmus” szavakat használják akkor, amikor terrorizmusról vagy dzsihádista merényletekről esett szó. Továbbá a volt amerikai elnök, Barack Obama regnálása alatt szintén magasra hágott a nyelvezet elleni hadviselés. Nemcsak

Mi több, Obama még a Bush-féle szlogent is kicserélte – a Terror elleni háborút – arra, hogy „Tengerentúli szituatív beavatkozás”. Ráadásul Obama még az FBI-t is eltiltotta attól, hogy kivizsgálják a radikális, iszlamista pókfészkeket, ehelyett olyan megfigyelői műveleteket foganatosított, melyeket úgy nevezett el, az „extrémista erőszakosság elhárítása”.

Ugyanakkor érdemes leszögezni, hogy az USA efféle stratégiája egyáltalán nem számított egyedinek a nyugati világban. Sőt, amennyiben az európaiak metódusait vesszük górcső alá – akik megpróbálták teljes egészében eltávolítani a közbeszédből az „iszlamista dzsihádizmust” –, akkor láthatjuk, az amerikaiak törekvései ehhez képest még valamelyest említésre méltóak voltak. Európában szinte minden nemű iszlamizmusra utaló kifejezést kitiltottak a közéletből. Azok pedig, akik ezt kritizálni merték egyszerűen vád alá kerültek és elítélték őket. 

Pontosan ellenkezőleg, azzal, hogy elnézünk felette, biztosítjuk annak növekedését. A szeptember 11-i támadások kapcsán az egyik legnagyobb stratégiai tanulság az volt, hogy kiderült, az iszlamista terroristáknak nincs szükségük területi uralomra ahhoz, hogy komoly károkat okozzanak az ellenségeiknek és azok szövetségeseiknek. Szeptember 11-én a tizenkilenc gépeltérítő nem foglalta el Manhattan-t, és nem rohanta le a 5th Avenue-t tankokkal. Borotvapengékkel és kezdetleges fegyverekkel felvértezve, bigott, felsőbbrendű ideológusok által felkészítve 19 iszlamista elhitte magáról, hogy hősökként járnak el akkor, amikor olyan mértékű támadást követnek el amerikai területen, melyet még soha nem látott a világ.

Az Egyesült Államok kormányának megdöbbentő hallgatásáról szóló részletes története annak kapcsán, hogy valóban ünnepeltek amerikai muszlimok a WTC elleni támadás után, a hétvégén került ki Ruchmini Callimacci, a The New York Times újságírójának jóvoltából. A „Végül is nem csak magányos farkasok: hogyan is irányítja az ISIS távolról a merényleteit” című írásában Callimacci arról is ír, miként toborozza az ISIS a muszlimjait világszerte az interneten keresztül.

Az ISIS vezetői, parancsnokai úgy képesek őrködni jelöltjeik felett, mint a hadseregben egy-egy szakaszvezető a saját katonái felett, mindezt úgy, hogy soha sem találkoztak egymással. Sok esetben a toborzottak nincsenek is tisztában azzal, hogy „parancsnokaik” kik egyáltalán, honnan származnak.

Közös hiedelmük, miszerint legitim azoknak a tömeges meggyilkolása, akik nem hisznek, olyannyira erős, hogy áthidalja a távolságot a virtuális és a valós élet között. Az Iszlám Állam ilyen típusú stratégiája a szeptember 11-i merényleteknek egy természetes következménye.

Azonban 1996-ban egy érdekes incidens történt Awlakival. Akkoriban a denveri iszlám közösség mecsetében dolgozott, amikor – a The New York Times 2010-es írása szerint – nem sokkal azután, hogy egy idősebb, szintén a mecsetben dolgozó személy leteremtette Awlakit azért, mert

elköltözött San Diego városába. Mi több, az a személy, aki kritizálta Awlakit azt kérte a The New York Times újságírójától, hogy ne hozza nyilvánosságra nevét és személyazonosságát. 2010-re pedig Awlakit már több ízben közvetlenül meggyanúsítottak azzal, hogy az USA-ban és az Egyesült Királyságban is dzsihádistákat irányított annak érdekében, hogy merényleteket kövessenek el.

A kritikát megejtő személy averziója hűen tükrözi azt, hogy az amerikai muszlim közösség hierarchiájának csúcspontja hol is helyezkedik el pontosan – nem az Egyesült  Államokban. Akár sikerül, akár nem Donald Trumpnak fenntartania a 90 napos beutazási tilalmát a szíriai, iraki, líbiai, iráni, szomáliai, szudáni és jemeni állampolgárokat érintve, akkor is le kell szögezni, hogy

Ahogyan Callimacci rámutat, amíg az amerikai és nyugati kormányok továbbra is a politikai korrektség béklyóit viselik magukon, addig nem fognak tudni érdemben fellépni az iszlamista felsőbbrendűség ideológiája ellen, sem a határaikon kívül, sem pedig a határaikon belül tekintettel arra, hogy az ISIS által felhasznált virtuális terrorizmus mindaddig létezni fog, ameddig nem alakul át egy még potensebb, még halálosabb fegyverré.