Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Miért halott a brit szélsõjobb?

Sümeghi Lóránt

2016.03.04. 17:08

Nagy-Britannia uniós tagságról szóló népszavazása kapcsán felmerül a kérdés, miért nem adott a kezdeményezés hátszelet a hírhedt keményvonalas brit szélsõjobboldali, nacionalista pártoknak?

A brit miniszterelnök, David Cameron ugyan még a tavalyi választási kampánya során jelentette be, hogy általános népszavazást ír ki arról, hogy Nagy-Britannia kiváljon-e az Európai Unióból, ám akkor, és azóta sem foglalkozott egyetlen brit politikai elemző sem érdemben azzal, hogy e hír hallatán vajon eljöhet-e a tetszhalott angol szélsőjobboldali pártok reneszánsza.

Pedig Európa-szerte − főleg a kontinens nyugati régiójában − szinte páratlan sikerrel emelkednek fel egyenként olyan szélsőjobboldali mozgalmak és pártok, amelyek egységesen az unióból való kiválást tűzték ki elsődleges célul. Azonban az Európai Uniót hevesen kritizáló Nagy-Britanniában, mintha évtizedek óta légüres térbe került volna a tradicionális szélsőjobb.

Amíg Franciaországban a Front National, Németországban a Nationaldemokratische Partei Deutschlands (NPD), Ausztriában a Freiheitliche Partei Österreichs (FPÖ), Svédországban a Sverigedemokraterna − azaz a Svéd Demokraták −, sorra visszhangokat váltanak ki − mind az Európai Parlamentben, mind pedig a nemzeti országgyűléseiken −, addig Nagy-Britanniában csend honol a radikálisnak nevezett pártok körül.

Pedig mikor, ha nem most?

A kérdés jogos, ugyanis jelenleg rendkívül megosztott a szigetország azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e június 23-án a bennmaradás mellett voksolni. Külső szemlélőként azt gondolnánk, az euroszkepticizmustól és a nacionalizmustól duzzadó mozgalmak elnökei számára most érkezett el a várva-várt pillanat, amit meglovagolva hiteles és legitim kampánycélokkal szólíthatnák meg a bizonytalan és a kiábrándult szavazói rétegeket. Ám ez a valóságban egyáltalán nem így van.

A brit szélsőjobboldal szereplői soha sem tűntek el, bár évtizedek óta képtelenek kézzelfogható sikereket elérni. A liberális narratíva szerint egész egyszerűen annyira szélsőségesek ezek a pártok, hogy a politikai piacon a radikálisok termékeire – azok visszatetszést kiváltó jellege miatt – soha nem is lesz már a mostaninál élénkebb kereslet.

Azonban ez nincs egészen így. Elsősorban maga a brit választási rendszer az, amely elképesztő módon hátráltat minden olyan pártot, amely törpepártból indulva meg szeretné törni a domináns pártszervezetek uralmát. Hiszen a többségi választási rendszer koncepciója aránytalan képviselet eredményez, nem képes tükrözni a választók valódi töredezettségét. Ám ez a rendszer rettentően kedvez a domináns pártoknak, amelyek hosszú időkre stabilizálhatják pozíciójukat a politikai szférában.

A brit választási rendszer torz mivoltát az angol függetlenség mellett érvelő, UKIP párt 2015-ös eredményei példázták leginkább, amikor 12 százalékos támogatottság mellett csupán kettő képviselőt juttathatott a pártszervezet az angol országgyűlésbe. Amennyiben Nagy-Britanniában arányos választási rendszer lett volna, akkor akár ötször annyi képviselőt küldhetett volna Nigel Farage pártja.
A Cameron-Orbán tengely

Másrészt nem könnyű szőnyeg alá söpört témákkal előrukkolni, amikor azok már rég kimondásra kerültek. Hiszen a brit miniszterelnök is karakánul ki mer állni, és nevén meri nevezni a gyereket: sem a migrációval, sem az unióval kapcsolatos aggályait nem tartotta magában.

Továbbá Orbán Viktorhoz hasonlóan David Cameron az egyik első európai vezető volt, aki pár évvel ezelőtt karakánul kimondta: Nagy-Britannia elsősorban keresztény ország.

Érdemes leszögezni azt is, ahogyan hazánkban a Jobbik körül is elfogyott a levegő a migráció józan és szervezett kezelése után; ugyanígy Nagy-Britanniában sem voltak képesek politikai tőkét kovácsolni az iszlamofób, euroszkeptikus pártok a kérdésből. Nem is tudtak volna, hiszen David Cameron − Orbánhoz hasonlóan − már Franciaországban elkezdett brit állami pénzből kerítést építeni a tavalyi nyár folyamán Calais-ban.

Magyarán a szélsőséges pártok Európában egyedül ott tudtak utat törni maguknak, ahol vagy a gyengekezű konzervatív vagy a balliberális, szocialista kormányok képtelenek voltak a józan paraszti ész mentén kormányozni. 

Ahogyan Magyarországon, úgy a brit szigetországban sem kaptak lehetőséget erre a polgári konzervatívtól jobbra álló tömörülések.

Mégis miért van ennyi szélsőjobboldali párt akkor Nagy-Britanniában?

Mert a brit öntudat (esetenként akár radikális) kifejezése és megerősítése a mai napig rendkívül domináns téma a lakosság körében. Hazánkkal ellentétben − ahol egy-egy nemzeti lobogó kitételét a neonácizmusnak az előszobájaként értelmezik liberális berkekben −, Nagy-Britanniában általános szokáskultúrának örvend a nemzeti jelképek, lobogók és szimbólumok tisztelete.

Továbbá a második világháború következtében az újjáépítés korszakában is népszerű volt állami szinten a "wilkommenskultur" gyakorlatának a beiktatása. Így a hatvanas-hetvenes évektől kezdve szinte természetszerűen jelentek meg a szélsőjobboldali csoportosulások, akik nem voltak megelégedve a gyengekezű, sokszor naiv, szocialista bevándorláspolitikával.

A szalonképes brit szélsőjobboldal egyik ikonja, Enoch Powell (1912-1998) volt, akit még a brit konzervatív pártból is kitessékeltek, miután egy híressé vált beszédében kifejtette, hogy akár élete árán is megvédené koncepcióját, miszerint mindig is lesz különbség egy tősgyökeres és egy az országba bevándorolt brit között.

Továbbá az erőszakos iszlamizáció és a párhuzamos kultúrák terjedése is hozzájárult ahhoz, hogy megjelenjenek a többnyire munkás rétegekből kikerülő radikális csoportok. Talán be sem kell mutatni a National Front (NF) és a British National Party (BNP) nevét, hiszen a harminc-negyven évvel ezelőtti megalapításuk után Európa-szerte ismertté váltak, azonban átütő sikert egyik sem tudott elérni.

A brit Nemzeti Front legnagyobb sikere 1976-ban következett be, ahol a választók több mint 20 százaléka tette le a voksot a szélsőségesekre, azonban a korábban említett többségi választási rendszer még csírájában elfojtotta növekedésük lehetőségét. A több mint negyven éves jelenlétük óta egyetlen képviselőt sem tudtak még a brit parlamentbe juttatni.

A Brit Nemzeti Párt sem járt túl sok sikerrel a történelem során, hiszen nemcsak, hogy több mint harminc év alatt egyetlen parlamenti képviselőt sem tudtak bejuttatni az országgyűlésbe, de a 2015-ös választásokon el sem tudtak elindulni, mert elfelejtették befizetni a regisztrációs díjakat.

Egyszóval a történelmi szélsőjobboldali pártok Nagy-Britanniában az elmúlt félévszázadban egyszer sem tudtak igazán élni lehetőségeikkel. Azonban a modern mozgalmak – ha támogatottságban nem is, de hírértékben annál inkább – kissé sikeresebbek, mint történelmi elődeik.

Kijelenthetjük, hogy a migráns-válság jótékonyan hatott az új törpemozgalmak hírnevére, még akkor is, ha érdemben szinte nem jutott Nagy-Britanniába egyetlen illegális határátlépő sem. Viszont a másod- és harmadgenerációs muzulmánok száma már egy sokkal erősebb hívójelenségként funkcionál, nem beszélve az egyre gyarapodó mecsetek és sharía-alapú arbitrációs bíróságok számáról.

Britain First - a keresztény fundamentalisták

A legerősebb visszhangokat kiváltó jelenség a Britain First nevű tömörülés, amely elsősorban egy keresztény-nacionalista mozgalomból alakult párttá 2011-ben. Többnyire utcai felvonulásokat szerveznek, amelyeken Nagy-Britannia iszlamizálódása ellen szólalnak fel, továbbá a muzulmánok által legsűrűbben lakott londoni területeken vonulnak át annak érdekében, hogy kamerán rögzíthessék, mennyire belterjesek és kiközösítők az ottani hívők.

Jayda Fransen, a mozgalom egyetlen női alelnöke még Franciaországba is ellátogatott, hogy dokumentumfilmet készítsen a dzsungelban élő migránsokról. Nem titkolt célja volt, hogy bebizonyítsa: a bevándorlók csupán a jóléti szolgáltatásokért szeretnének Nagy-Britanniába bejutni. Mindenképpen érdekes tény, hogy a muszlim-nyomás következtében a keresztény fundamentalista mozgalom szimpátia vonulásokat is rendezett London híres zsidó negyedeiben, kihasználva a zsidó-muzulmán szembenállás propagandisztikus jellegét.

English Defence League - az iszlamofób ateisták

Az angol védelmi liga néven elhíresült iszlám-ellenes mozgalom alapindítéka szinte kizárólag a közel-keleti kultúra és a vallás gyűlöletéről szól. A Brit Nemzeti Párt vadhajtásaként számon tartott tömörülés elsősorban a futball-huliganizmus kultúrájából alakult mára ideológiai mozgalommá.

A liga nyilvános demonstrációi gyakran mecsetek előtt zajlanak, hiszen Angliában egyre csak gyarapszik a muzulmán szent helyek száma. Azonban több ízben is érte az angol védelmi ligát kritika, miszerint a többi mozgalomhoz képest semmilyen praktikus alternatívát nem fogalmaztak még meg az iszlamizálódás elkerülésének érdekében.

A szélsőséges pártokat vizsgáló elemzőintézetek szerint mintegy harmincezer tagot tudhat magáénak az iszlamofób szervezet. Azonban ahogyan a felvétel is szemlélteti, a gyakran brutális utcai erőszakokról híres megmozdulásaik szinte lehetetlenné teszik azt, hogy egy komolyan vehető, ideológiai megmozdulássá váljanak.

English Democrats - a kizárólag Angliában gondolkodók

Az angol demokraták néven elhíresült párt még a szélsőjobboldali, nacionalista mozgalmak többségénél is radikálisabb, azonban egy teljesen más spektrum alapján. Ugyanis elsősorban maga a brit közösség az, amiből szabadulni szeretnének, nem beszélve az Unió övezte gyűlöletükről.

Ennek fényében Anglia elveszítené a skótokkal és az északírekkel ápolt gazdasági és politikai együttműködés előnyeit, azonban az angol demokraták szerint a szuverenitás mindennél fontosabb.

Továbbá érdekes, hogy a kultúra felülírja a bőrszínt a mozgalom ismérvei között, így lehetett az, hogy az iszlámellenességet hangoztató párt egy színes bőrű jelöltet, Winston McKenzie-t indította el a londoni főpolgármesteri címért.

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a szélsőjobboldali, iszlamofób brit pártok tekintetében igenis bőséges a kínálat a politikai piacon, azonban a határozott, magabiztos kormányzás egész egyszerűen elvette politikai ügyeik létjogosultságát. Nagy-Britannia tehát június 23-án − igaz, más kérdésben, de Magyarországhoz hasonlóan − saját népéhez fog fordulni annak érdekében, hogy a józan ész mentén kerüljön a nemzeti érdek artikulációra.

OLVASTAD MÁR?

KOMMENTEK BETÖLTÉSE
Isten éltessen, Magyarország! | Képgaléria

Isten éltessen, Magyarország! | Képgaléria

Így nézte Budapest az augusztus 20-i tüzijátékot.

Így ünnepelte Orbán Viktor Magyarország születésnapját | KÉP

A miniszterelnök a Facebookon osztott meg egy, a Szent István Bazilikánál készült fényképet.

A németek harmada szerint a migráció a legnagyobb problémája az országnak

Keleten a migrációt, nyugaton a klímaváltozást tartják a legnagyobb bajnak a németek.

Tudtad-e, hogy: A munkafüggő éppúgy szétverheti a családját, mint egy alkoholista

Tudtad-e, hogy: A munkafüggő éppúgy szétverheti a családját, mint egy alkoholista

Aki viszont élt már együtt alkoholistával, százszor inkább egy munkafüggőt választana.

Szegeden is összeállt a horrorkoalíció: a teljes ellenzék Botka Lászlót támogatja

Szegeden is összeállt a horrorkoalíció: a teljes ellenzék Botka Lászlót támogatja

A Momentum, a DK, a Jobbik, az LMP és a Párbeszéd is felsorakozott az MSZP-s polgármester mögött.

Újabb színmagyar falut büntettek meg a románok, amiért magyarul jelenik meg a helyi közlöny

A román hatóságok azért marasztalták el a magyar községet, mert a lakóikat az anyanyelvükön tájékoztatták.

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
A 888.hu a kényelmesebb böngészés érdekében cookie-kat használ. Adatvédelmi tájékoztató ELFOGADOM
Vissza az oldal tetejére