Amerikában a törvényhozás felsőházának, a szenátusnak – amely a két ház közül hagyományosan a nagyobb hatalmat képviseli – összesen 101 tagja van. Ebből kettőt-kettőt delegál mind az ötven tagállam, valamint egy szavazati joga van az alelnöknek, vagyis szavazategyenlőség esetén a mindenkori elnöki kabineté a döntő szó.

Egy szenátusi mandátum – az Európában szokásos négy helyett – hat évig tart, azonban mivel kétévente a szenátorok egyharmadát lecserélik, minden elnökválasztás alatt és a félidős választásokon is izgulhat mindkét fél, hogy vajon fordul-e az intézmény, vagy sem.

Amerika lényegében nekünk választ elnököt, nem magának

Az amerikai elnököt legtöbben a világ leghatalmasabb emberének képzelik, ez azonban nem teljesen fedi a valóságot, ugyanis míg az elnök valóban beleszólhat abba, hogy Székesfehérváron milyen szobrot állíthatnak fel a helyiek, addig rendkívül kevés hatalommal bír saját lakossága, vagyis az amerikaiak élete felett. Legalábbis egy európai miniszterelnökhöz képest mindenképpen.

Amerikában ugyanis az elnök kezét rengeteg dolog tudja megkötni: a képviselőház elvonhatja tőle az anyagi hátteret, a szenátus megvétózhatja, és az alkotmánybíróságként is funkcionáló legfelsőbb bíróság is minden egyes döntését visszavonhatja.

A különböző intézmények így az ország működése érdekében kénytelenek együttműködni, és egy-egy elnökváltást nem annyira érzékel élesen az amerikai, mint mondjuk a palesztin, afgán, vietnámi vagy ukrán közvélemény. Vagy a magyar.

Ha a mostani szenátorválasztáson a két demokrata jelölt tud győzedelmeskedni, akkor azonban olyan hatalom kerül az amerikai Lenin-fiúk (és -lányok) kezébe, hogy az könnyűszerrel megváltoztathatja az Egyesült Államok – és ezzel valószínűleg a csatlósai – politikai rendszerét, akár örökre.

Mire készülnek a demokraták, ha Biden hatalomra jut?

Az amerikai képviselőházban eleve a demokraták felé lejt pálya, bár nem vészesen, három, már a választási kampány alatt pedzegetett javaslattal azonban gyakorlatilag nyerhetetlenné tudnák tenni a republikánusok, legalábbis a jelenlegi konzervatív republikánusok számára a megmérettetéseket:

• Négy új demokrata hellyel bővítenék a szenátust, Puerto Rico és Washington főváros nevében, melyek közül előbbi még évtizedek munkájával úgy-ahogy megfordítható lenne a republikánusok részéről, utóbbiban viszont rendre 95 százalék körüli eredményt érnek el a demokrata elnökjelöltek.
• Szavazati jogot adnának az illegális migránsoknak, akik szintúgy értelemszerűen a migrációpárti demokratákra szavaznának – ha nem is ideológiai, inkább megélhetési okokból. Ez egyébként a legtöbb tagállamban jóval kevesebbet változtatna a rendszeren, hiszen őket fű alatt eddig is „leszavaztatták” a demokrata kormányzók, de több, jelenleg még republikánus vezetésű csatatérállamot veszíthetnek el ezzel a konzervatívok.
• Felduzzasztanák a legfelsőbb bíróságot annyi taggal, hogy ne legyenek kényelmes többségben a konzervatív főbírók. Ez azért fontos, mert ez az a hivatal, amely minden elnöki döntést akár indoklás nélkül félredobhat.

Mivel ezen döntések mindegyikéhez először a szenátust kell megszerezniük vagy elcsalniuk a demokratáknak,