Merre tovább, Európa?

Az Európai Unióban minden korábbinál jobban kiélesedett az unió jövőjéről szóló vita, amely a szuverenisták és föderalisták közötti küzdelem formájában öltött testet. A nemzeti és nemzetek feletti kompetenciák kapcsán elmélyült viták hatására a Visegrádi Négyek együttműködése a korábbi érdekalapon való szerveződés szintjéről egyre inkább egy értékalapú, közös közép-európai együttműködéssé alakult át, amelynek keretein belül a régió országai egyre komolyabb eredményeket tudtak elérni az Európai Unióban. Az idei évnek szintén meghatározó mozzanata volt a Fidesz kilépése az egyre inkább balratolódó Európai Néppártból, ami által az Orbán-kormánynak és szövetségeseinek lehetősége nyílt a „haladás zsákutcájába” (Békés Márton) forduló Európai Unió reformjára is.

MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Gyülekeznek a migráció viharfelhői Európa felett

A Donald Trump amerikai elnök által kezdeményezett, majd a januárban beiktatott új elnök, Joe Biden által kivitelezett afganisztáni kivonulás teljes katasztrófába és megalázó vereségbe torkollott. A Biden-adminisztráció kapitális hibákat vétett a hírszerzés, a kommunikáció és összességében a stratégiai kivonulás megszervezésében is, és ezáltal az intervencionista politika következményeit – az arab tavasz eseménysorozatához hasonlóan – ismételten Európának kell megfizetnie.

Amellett, hogy a progresszív demokráciaexport ismét csődöt mondott, az amerikaiak által hátrahagyott humanitárius válságot tovább tetézte, hogy a tálib kormány el nem ismerése következtében az összeomlás szélére került Afganisztán. A helyzetet súlyosbítja az a tény is, hogy Afganisztánon kívül több válsággóc is megjelent Európa szomszédságában, ezek pedig bármikor a migrációs kibocsátás fellegváraivá válhatnak, ezáltal permanens veszélyt jelentve az öreg kontinensre. A migrációs nyomás fokozódását kellően illusztrálta a lengyel–belarusz határon kialakult válság is, amely ismét rávilágított arra, hogy a brüsszeli elit a schengeni határokat továbbra is szóvirágokkal akarja „megvédeni”. Tették mindezt az elmúlt évek azon tapasztalatai ellenére, hogy az illegális migránsok ezreit egyedül a fizikai határzár képes megállítani.

Photo by ATTILA KISBENEDEK / AFP)

Puskaporos hordó lehet Németország

A szeptember végi németországi választások szintén jelentős változást hozhatnak az európai politikába. A CDU/CSU pártszövetség történelmi vereségében – egyéb tényezők mellett – kétségkívül szerepet játszott a párt kereszténydemokrata gyökereinek elvesztése és ebből következő balratolódása. Nem véletlen, hogy a párt új elnökéül megválasztott Friedrich Merz is a párt konzervatív gyökereihez való visszatérését akarja érvényre juttatni, ami egyébként tovább erodálja Angela Merkel örökségének megítélését. Az egykori kancellár konszenzuskényszertől vezérelt döntései nyomán a Willkommenskultur meghirdetése, az alkalmatlannak bizonyuló CDU pártelnök utódok kijelölése (Annegret Kramp-Karrenbauer és Armin Laschet), valamint a kontraproduktívnak bizonyuló stratégiai balratolódással együtt járó karaktervesztés mind hozzájárultak ahhoz, hogy december elejétől egy szociáldemokrata–zöld–liberális kormány áll Németország élén. Az új német kormány pártjai világossá tették, hogy céljuk az EU föderalizációjának elmélyítése, ami szükségszerűen együtt jár a tagállamok szuverenitásának csorbításával és a nemzeti hatáskörök elvonásával. Az gyakorlatilag már a választások előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az új kormány bevándorláspárti politikát fog folytatni, aminek fényében nem meglepő, hogy a koalíció tagjai egyhangú döntésre jutottak a legális migráció kapuinak megnyitása terén.

Ennek következtében pedig a zöldbaloldal ki is jelölte azokat a témákat, amelyek prioritást élveznek az elkövetkező négy évben: a sokszínűségi statútum részeként a „domináns, uralkodó” (értsd: az elmúlt években egyre inkább háttérbe szoruló hagyományos német) kultúra elutasítása, az LMBTQ- és feminista ügyek erőltetése, a nyitott társadalom megvalósítása, a racionalitást nélkülöző „zöldpolitika” erőltetése, valamint ezzel összefüggésben az ország érdekeit egyáltalán nem szolgáló oroszellenesség.

(Photo by Alexey Vitvitsky / Sputnik / Sputnik via AFP)

A zöldek ruszofóbiája természetesen nem újkeletű, azonban a minden tekintetben alkalmatlan Annalena Baerbock külügyminiszteri kinevezése egyértelművé tette, hogy az ideológiavezérelt külpolitika veszi át a – sokszor okkal bírált, ám mégis kiszámíthatóbb – merkeli pragmatizmus helyét, amely a geo- és reálpolitikai folyamatokat legtöbbször helyesen értékelte Oroszország kapcsán. Hiába sújtja Németországot egy soha nem látott energiaválság, Baerbock egyértelművé tette, hogy inkább hagyja a német lakosságot fázni télen, mint hogy kölcsönösen előnyös együttműködést folytasson Oroszoroszággal. A külpolitikában nem túl jártas külügyminiszter a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatizmust is az Északi Áramlat 2 gázvezeték üzembehelyezésének elgáncsolására használja fel, egyértelművé téve, hogy Moszkva konfliktusos viszonyra számíthat az új német kormány részéről.

Magyarország iránymutatóvá vált

Miután Angela Merkel leköszönt Németország kancellári posztjáról, immár hivatalosan is a 2010 óta regnáló Orbán Viktor lett a legrégebb óta hivatalban lévő vezető az EU-ban.

Orbán megkerülhetetlen szereplője lett az európai folyamatoknak, amit jól mutat, hogy a 2022 tavaszán esedékes francia elnökválasztás győzelemre leginkább esélyes jelöltjei (a regnáló Emmanuel Macron, valamint kihívói közül Marine Le Pen és Éric Zemmour is) Budapestre látogatottak, hogy egyeztessenek a magyar miniszterelnökkel.

MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher

A balliberális oldal által – lassan egy évtizede – kárörvendő módon propagált „Orbán végleg elszigetelődött narratíva” csúfos kudarcot vallott, miután egyenesen Magyarország vált iránymutatóvá egy sor kérdésben (például az unortodox gazdaságpolitika, a migráció, a családtámogatások, vagy a gyermekvédelem terén). Tehát valóságban az elszigetelődésnek nyoma sincsen, sőt Magyarország az elmúlt tíz év során méreténél jóval jelentősebb politikai impaktfaktort volt képes elérni.

Konklúzió

Összességében tehát megállapítható, hogy a 2021. az útkeresés éve volt, nemcsak Magyarországon, de Európában is. Amíg a brüsszeli elefántcsonttoronyban továbbra sem jelent problémát a migráció, és az azzal együtt járó importált problémák, addig a legtöbb tagállam a magyar bevándorlásellenes állásponthoz igazodik egyre inkább. Továbbá a migráció mellett Magyarország egyre több kérdésben válik viszonyítási ponttá, és mutat utat a megfásult, vízió nélküli európai országoknak arról, hogy milyen reformokat kellene foganatosítani az EU túlélése és felvirágoztatása érdekében. Természetesen az unió reformjáról szóló vitában fontos szerepet fog játszani a kontinens legmeghatározóbb hatalma, Németország is, amely állam az elmúlt évtizedek „konszenzusos pangása” után könnyen válhat a különböző konfliktusok elmérgesedésének felelősévé. Ennek oka, hogy a német választópolgárok döntése nyomán egy olyan baloldali koalíciós kormány került az ország élére, amely bel- és külpolitikáját a reálpolitikának ellentmondó emberjogi fundamentalizmusra alapozza, aminek fenntarthatósága viszont finoman szólva is kétséges.

Látható tehát, hogy egy mozgalmas évet hagyunk magunk mögött, amelyben egyes kihívások velünk maradtak, míg mások újonnan jöttek létre, ám az kétségtelen, hogy az eddigi frontvonalak átalakulásának lehettünk szemtanúi és új szelek fújnak Európában.