A mai lemez akörül forog, amit Manfred Weber, a műhiba folytán karizma és gerinc nélkül született Spitzenkandidat is mondott a minap: harcolni kell a nacionalisták ellen. Miközben a nyugat-európai társadalmak darabokra szakadtak a bevándorlás  és a terrorizmus miatt, és miközben az egyre elképesztőbb szélsőbaloldali életmódkísérletekkel vegzálják Európa népeit, a fő probléma a brüsszelita elit számára a nacionalizmus.

A kánon ugyanis azt mondja, a „nacionalizmus“ okozta a háborúkat Európában, és a szentséges Európai Egyesült Államok az, amely megment minket ettől a veszedelemtől. Szemrebbenés nélkül beszélnek úgy a hitlerájról, mintha annak természete nacionalista lett volna - nem probléma, hogy a Führer egy németek által dominált egyesült Európát akart, első verzióban valahogy úgy, hogy édesdeden felosztja azt a szovjetekkel. A hitleráj ellenségei pedig - nagy levegő - a „nacionalisták“ (de Gaulle, Churchill) voltak. A szellemileg toprongy brüsszelita elit által szurkált nacionalista vudu-babának az égvilágon semmi köze nincs a valósághoz. Utóbbival amúgy sem ápolnak bensőséges kapcsolatot.

Végül is az EU is azért jött létre, ne szépítsük, hogy a németek csak néha tudják kiemelni levegővétel céljából a fejüket a víz alól. Ehhez képest kiválóan teljesítik a kezdeti terveket, nincs olyan szolgalelkű brüsszelita, aki egy marék ezüstért vagy egyszerűen némi fejsimiért be ne hódolna a germán akaratnak.

Az angolok persze sosem voltak hívei a germán dominanciának. Teljesen mindegy, hogy milyen megfontolásból, de már csak emiatt is hasznos a puszta létezésük is. (A franciákat hagyjuk, Macron a sárgamellényesekkel a hátán továbbra is azt reméli, hogy Párizs még bevándorlástól és bűnözéstől kevésbé érintett részei jelenthetnek kellemes nyaralóhelyet Európában, csak majd ehhez is kell a germánok engedélye.) Ezért itthonról nézve erősen fájlaljuk az angolok kilépését, hiszen ők afféle természetes politikai szövetségeseink voltak.

De egyrészt érdemes hosszabb távra tekinteni, másrészt - bármilyen nehéz is, főleg, ha eszünkbe jut, hogy bizony a kelet-európaiak ellen is „lázad“ a Brexit - próbáljuk meg az angolok szemszögéből nézni a problémát.

Mégis milyen érdeke fűződik az angoloknak ahhoz, hogy egy egyre agresszívabb unióhoz tartozzanak, ahol a senkinek sem felelős timmermansok fújják a passzátszelet? (És jó, ha Timmermanst sűrűn emlegetjük, mert Webernek egyre csekélyebb az esélye arra, hogy ő legyen a Bizottság elnöke, bármennyire teper és csicskul is.)

Az angoloknak egyszerűen nem érdeke bent maradni. Az a mi érdekünk lenne, hogy bent legyenek és játsszanak, ahogy eddig is, a germán dominancia ellen. És mivel a germánok ugyan remekül gyártanak autót, profik a Blitzkriegben meg a tömeggyilkosságban, a politikához továbbra sem értenek, ezért az angolok tevékenysége mindig jó játék volt.

Jelen esetben az angolok nem is a brüsszelita tökfejek gyülekezetével vannak megverve, hanem a saját politikai elitjükkel. Keserves nézni, ahogy Theresa May szerencsétlenkedik, és minden percben tovább tolják a kilépés időpontját. A jelenlegi angol politikai elit gyáva - és ha a Brexit folyamatából ez nem derült volna ki, itt van nekünk Roger Scruton sztorija, amiből szépen látszik, hogy a legkisebb politikailag korrekt terrornak is enged a brit „konzervatív“ kormányzat.

A brüsszeli zsebzsarnokok csak azt csinálják, amihez értenek, és amit régóta űznek: addig szavaztatnak/halasztanak, amíg a nekik megfelelő eredmény meg nem születik. Az például az ő szempontjukból egészen kiváló konstelláció, hogy van az angoloknak egy gyenge kormányuk egy még gyengébb miniszterelnökkel (Margaret Thatcher könyöröghetne érettük), akit ugráltathatnak Brüsszelből. Nincs új recept a Brexitre sem: vagy addig szavaztatnak, amíg az eredmény megfelel a brüsszeli tojásfejeknek, vagy megkerülik a választók akaratát valamilyen bürokratikus trükkel.

És akkor jön Nigel Farage, akit a mainstream képviselői komolytalan bohócnak tartottak mindig, és végigszántja az angol politikai teret. Farage persze gyűlölt figura a színtelen-szagtalan üvegpalotákba beleszürkült halálosan unalmas bürokraták számára, hiszen meggyőzően beszél, érvel, és még humora is van (az utóbbi a hivatalnok szürke egerek számára, akikből Brüsszel tengernyit képes szülni - különösen, ha akadnak momentumos gyakornokok is - totális terra incognita). Farage szinte az egyetlen ember volt azon az átkozott Mos Eisley-n - kivéve, amikor Doktor Miniszterelnök Úr néha odament helyretenni a jurószamarakat -, akit érdemes volt hallgatni. (Üröm az örömben, hogy Farage megkérdőjelezhető indokok miatt - növekvő „muszlim-ellenesség“ és Tommy Robinson fölkarolása - hagyta el a UKIP-et.)

Az angoloknak elegük van, és a gyáva konzervatívokról leszakadó toryk szépen vándorolnak át a Farage-féle Brexit Párthoz. Olyannyira felborította a korábbi viszonyokat Farage új pártja, hogy gyakorlatilag megalakulása pillanatában már az élre tört támogatottságban. Farage szerint nem elég a Brexit kikényszerítése: békés politikai forradalomra van szükség, amely elsöpri a jelenlegi gyáva, korrupt, behódoló politikai elitet. Elnézve az angol toryk kínos óvatoskodását és a politikailag korrekt terroristákhoz való igazodásukat, valóban megérett a pillanat erre.

Fordítsuk meg a kérdést.

Mi hasznunk származik abból, ha az egyébként teljesen inkompetens brüsszelita banda képes felmosni a padlót az angol politikai vezetéssel és „trükkök százaival“ benntartani őket az Unióban? Herélt vadállattal maximum a cukiság-faktort tudjuk növelni, de az „otthon melege“ aktához tartozik, nem a politikához. Egy idomított, megszelídített angol politika senkinek nem válik hasznára, csak az Európai Egyesült Államok híveinek a Haladás Projekt™ képviseletében. Ha a brüsszelita elit szokásához híven megpuccsolja a Brexitet, akkor tényleg egyre erősebb lesz az a jelenség, amire Farage szokott utalni beszédeiben: hogy az Unió éppen rebootolja a „korlátozott szuverenitás“ brezsnyevi doktrínáját.

Ha viszont sikerül kirángatni az Egyesült Királyságot az Európai Unióból, az erőt ad a szuverenistáknak. Nem azért, mert mindenkinek követniük kellene őket, hanem azért, mert a politika soha nem működött úgy, hogy csak az első, logikailag érvényes következményre kell tekintettel lenni (értsd: pillanatnyilag egy szövetségessel kevesebb bent).

A Brexit győzelmet jelent a brüsszelita elit fölött - bónusz, hogy lelki szemeink előtt láthatnánk toporzékolni Gyuri bácsit is, aki pénzt és energiát nem kímélve akarta/akarja megakadályozni a Brexitet. (Ami ellen ennyire harcol, az csak jó dolog lehet!) A Brexit azt jelenti, hogy kilépünk az euro-determinizmusból, és abból a meséből, hogy az út csakis az „egyre szorosabb unió“ irányába vezethet. A Brexit visszaadja a szuverenistáknak és a nemzeti erőknek az önbecsülésüket és a reményt, hogy a meccs nem lejátszott, és bárhogy alakuljon is május 26. után, el lehet takarítani a zsebzsarnokokat.

Ebben a mérkőzésben a szuverenista-nemzeti függetlenségi ügynek kell drukkolnunk.

Akkor is, ha rövid-és középtávon kényelmetlenséget okoz.