Angela Merkel már tizenkét éve Németország első embere. A vasárnapi választások után pedig nekifuthat a következő négy évnek, mellyel ugyanannyi ideig lehet hatalmon, mint az idén elhunyt CDU-s Helmut Kohl, és lekörözheti Konrad Adenauert.

Van két könyv Angela Merkelről, amely megpróbál a fősodratú médiától eltérő képet festeni a CDU első emberéről. Az egyik Hinrich Rohbohm „Merkel’s Maske” című könyve, a másik egy válogatáskötet, melynek címe a következő: „Merkel – Eine Kritische Bilanz”. Míg Rohbohm könyve a német kancellár NDK-s időit firtatja, addig a válogatáskötet huszonkét, értelmiségi szerzők által írt publikációt gyűjt össze Merkelről.

Angela Merkel édesapját Horst Kasnernek hívták (eredeti neve: Horst Kazmierczak), aki egy inkább baloldali kötődésű evangélikus lelkipásztor volt. Nem sokkal azután, hogy megszületett lánya, Angela, a család átköltözött a Német Demokratikus Köztársaság területére, Templin városába. Valljuk meg, nem egy szokványos lépés, hogy egy német család úgy dönt 1954-ben, hogy az NDK-t választja – főleg úgy nem, hogy akkoriban több tízezer német amellett döntött, hogy a szovjet elnyomás elől inkább nyugatra menekül. Nem sokkal később Merkel édesapja a kelet-németországi lelkészképzés egyik vezető alakja lett, akinek állítólag az volt a küldetése, hogy az állam számára is elfogadható nézeteket valló lelkészeket „neveljen”. Az NDK-ban ugyanis az evangélikus egyház kulcsszerepet játszott.

Kasner tehát közel állt a Német Szocialista Egységpárthoz (NSZEP). Így lehetett az, hogy míg más szülők gyermekeinek felvételeit a felsőoktatási intézményekbe könnyedén elutasították, vagy csak hatalmas áldozatok árán vették fel őket azokba, addig a lelkész lányának, Merkelnek nyitva állt az ajtó a Lipcsei Egyetemre, ahol pár évvel később fizikusi diplomát szerzett. Sőt, később Merkel a Tudományos Akadémia fizikai intézetében dolgozhatott, majd megírta doktori disszertációját, amely kvantumkémiai témában íródott. Protekció nélkül mindezt nagyon nehezen lehetett volna elérni.

Az Merkel politikai karrierjének kezdete is beszédes. Először az úgynevezett „Thälmann Pioneers” nevű úttörőszervezetbe lépett be (tegyük hozzá, hogy ez minden iskolás számára kötelező volt), majd a Szabad Német Ifjúság (FDJ) nevű kommunista ifjúsági tömegszervezet tagjává vált.

Semmi kétség, Merkel tehetséges, okos diák volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 1970-ben rangos díjat nyert, melynek köszönhetően tanulmányi utat tehetett Moszkvába, ahol tovább fejleszthette az addig is kiváló orosz nyelvtudását.

A Lipcsei Egyetemen már az előbb említett FDJ egyik vezetőjévé vált. Az egyetemi évek alatt még az is belefért Merkel számára, hogy a marxizmus és leninizmus alapjait is tanulmányozza. Ha más nem is, de utóbbi biztosan segítette az ifjú egyetemistát az újabb „felemelkedésre”, hiszen Merkel már az FDJ Agitációs és Propaganda Osztályán találta magát. Ez volt az ifjúsági szervezetének azon részlege, mely az NDK hatékonyabb és intenzívebb kommunista propagandájáért tevékenykedett – mondjuk azért, hogy ellensúlyozza a szomszédos Lengyelországban az antikommunista Szolidaritás nevű mozgalmat és felhívja a figyelmet a Németországi Szövetségi Köztársaságból (NSZK) érkező „imperialista fenyegetettségre”.

Merkel családjának – mivel az apja gyakorlatilag a kommunista nómenklatúra tagjának mondhatta magát – számos privilégiuma volt. Volt két autójuk! Ez gyakorlatilag a szocialista időszakban elképzelhetetlen volt. De a családi könyvtár is hatalmas volt, melynek polcain ott álltak az olykor „rendszeridegennek” kikiáltott kötetek is, mint például Robert Havemann könyve, amely a természettudományokat jóval előrébb tartotta a kommunista ideológiával szemben. Merkel később össze is barátkozott Havemann fiával, Floriannal, aki azonban politikai nyomás miatt az NSZK-ba repült. Merkel kedvét az Állambiztonsági Minisztérium (Stasi) sem vette el, hiszen rendszeresen beszélgetett Robert Havemann-nal (akinek nézetei közel álltak az NSZK-ban politizáló Zöldpárthoz), pedig Havermann házát a Stasi folyamatosan lehallgatta.

Talán azt a legnehezebb megérteni, hogy egy, az NSZEP-pel kokettáló ifjú politikus miért kockáztatta életét, karrierjét azzal, hogy egy rendszerkritikus tudóssal és annak fiával beszélgetett, találkozgatott.

Merkel első férjével, Ulrich Merkellel Leningrádban ismerkedett össze, a románc mindössze 5 évig tartott kettejük között.

Mihail Gorbacsov színrelépésével már Merkel is tudta, hogy az NDK-t meg kell változtatni. A Szovjet Kommunista Párt (SZKP) akkori főtitkára által meghirdetett reformok nagy hatással voltak az ifjú Merkelre, aki ekkor vált peresztrojkafanatikussá (ökológiai elhajlással). Kár, hogy eleinte szinte ő volt az egyetlen politikus az NDK-ban, aki sürgette a reformok mielőbbi véghezvitelét, később azonban többségbe kerültek a reformpártiak.

Merkel a nyolcvanas éveket kutatásainak és az új párjának, Joachim Sauernek szentelte. A Humboldt Egyetem professzorával megnyílt az út Merkel előtt, hogy a nagybetűs NYUGATRA utazzon, hogy ott kutathasson. Mivel az ifjú párnak nem lett gyerekük, ezért gyakorlatilag rengeteg időt tölthettek a kutatásaikkal, és számos külföldi (immár nyugati) konferenciákra is „könnyedén” elmehettek.

Merkel sokáig tagadta a Nyugat számára, ki is volt ő valójában a szocialista rendszerben. A kancellár számára ezek akkor váltak kínossá, amikor újságírók feltették neki és a férjének a kérdést: hogy tudtak nyugatra utazni anélkül, hogy annak semmilyen következménye nem volt?

Valljuk meg, jogos a kérdés, hiszen még a nyolcvanas évek közepén is kiváltságnak számított az utazás a keletnémet állampolgárok számára. Ha csak nem volt valaki „megbízható” állampolgár. Arról pedig nem is beszélve, hogy ha valaki ki is utazott Nyugatra, arról kell, hogy legyen „írásos bizonyíték”, mondjuk egy jelentés arról, hogy kivel, hol és miről beszélgettek az útjuk folyamán. Merkelről ilyen információ jelenleg nincs, még a Stasi levéltárában sem találtak erre utaló nyomokat.

De egy másik dokumentum is hiányzik Merkel életéből. Ha valaki az NDK-ban egészen a tudományos akadémiáig felmászik a ranglétrán, akkor kell, hogy legyen egy „tudományos dolgozat” arról, hogy a tudása, elkötelezettsége mellett mennyire hisz az adott (ebben az esetben a szocialista) rendszerben. Egyelőre ezt sem találták meg.

Az NDK szétesésekor Merkel csatlakozott apja jó barátjának, Wolfgang Schnur mozgalmához, a Demokratikus Ébredéshez (Demokratischer Aufbruch – DA), mely szervezetnek a sajtósává is vált. Azonban pár héttel az első szabad keletnémet választások előtt a Der Spiegel c. német lap megszellőztette, hogy Schnur a Stasi beépített ügynöke lehetett éveken keresztül. A sajtóhírek meg is látszottak a voksolás eredményein, mivel a DA a szavazatoknak mindössze a 0,9 százalékát kapta meg. Merkel nem sokkal a választásokat követően át is nyargalt Schnur mozgalmától a baráti és győztes CDU-hoz, ahol Lothar de Maiziere kereszténydemokrata miniszterelnök kormányának szóvivőhelyettese lett. Lothar de Maiziere szintén jó kapcsolatokat ápolt Merkel családjával, aktív tagja volt a lutheránus egyháznak.

Németország újraegyesítésekor Angela Merkel és de Maiziere is posztot kapott Helmut Kohl kormányában. Utóbbi tárca nélküli miniszter lett, igaz nem sokáig, hiszen a Der Spiegel ismét egy olyan anyagot közölt, melyben azt állította: Lothar de Maiziere hosszú ideig „Czerny” néven a Stasi fedett ügynöke volt. De nem csak de Maiziere-ről derültek ki hasonlók. Az egykori NDK-s kereszténydemokrata politikusokról sorra szivárogtattak ki olyan információkat a médiumoknak, hogy azok valamilyen szinten kapcsolatban voltak az Állambiztonsági Minisztériummal. Merkel azonban valamilyen okból nem került a sajtó kereszttüzébe.

Angela Merkel politikai karrierje az NSZK-ból érkező Helmut Kohl mellett rohamtempóban kezdett felfelé szárnyalni – a kereszténydemokrata kancellár ugyanis nagyon jó véleménnyel volt róla. Hamar parlamenti képviselő lett, sőt, Lothar de Maiziere-t váltotta a CDU elnökhelyetteseként – úgy, hogy ekkor még nem volt a Kereszténydemokrata Unió tagja. (Tegyük hozzá, más források szerint a DA és a CDU egyesülésekor az egykori DA-tagok automatikusan a CDU tagjaivá váltak.) Nem sokkal később pedig (1991 és 1994 között) a Kohl vezette német szövetségi kormány ifjúsági és nőügyi minisztere lett – úgy, hogy nem volt gyermeke, párjával, a korábban már említett Joachim Sauerrel pedig ekkor még nem voltak házasok.

A következő ciklusban Angela Merkel környezet-, természetvédelmi és a reaktorok biztonságáért felelős miniszterként tevékenykedett a Kohl-kormányzatban. Merkel életében mindig is fontos szerepet játszott a környezetvédelem. Ahogy azt már korábban említettük, nagy hatással volt rá a zöld nézeteket valló Robert Havemann. De tanulmányai során előszeretettel forgatta Hermann Flohn és más, szintén baloldali zöld nézeteket valló ideológusok, mint például Rudolf Bahro köteteit.

Merkel teljes mellszélességgel kiállt a Kiotói Jegyzőkönyv (kiotói egyezmény) mellett, amely akkor igencsak érzékenyen érintette a fejlett nyugati országok, így az újjáegyesült Németország gazdaságát is. Egy, alapvetően az „iparából élő” ország számára ugyanis nagy tehertétel volt az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése, a fejlődő országokra (Kína, India) viszont az egyezmény nem vonatkozott. És mint az ismert, az USA alá sem írta a jegyzőkönyvet (pedig Merkel nagyon bízott a ratifikálásban, többször egyeztetett Al Gore akkori alelnökkel).

1998-ban jött az első nagy pofon Merkelék számára. Helmut Kohl elvesztette a választást Gerhard Schröderrel szemben, így „visszavonult” a CDU elnöki székébe, Angela Merkel pedig a Kereszténydemokrata Unió főtitkára lett.

Nem sokkal a választás után azonban súlyos botrányba keveredett a CDU. A kormányra került Szociáldemokrata Párt (SPD) folyamatosan szivárogtatta ki a sajtónak a titkos dokumentumokat, amiből kiderült: tiltott pártfinanszírozás merült fel a kereszténydemokraták háza táján. A CDU például a francia olajipari óriástól, az ELF-től is kapott „támogatást”. Közben kiderült, hogy Helmut Kohlt éveken át lehallgatta a Stasi, így összességében az ezredfordulóra hatalmas nyomás helyeződött a CDU elnökére.

Angela Merkel – látva a botrányokat –, kapott az alkalmon, és egy, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent interjúban meglebegtette, hogy a CDU-t meg kell újítani, és el kell távolítani az „öreg embereket”, akik oly sokszor szabnak gátat a párton belüli újításoknak. Merkel tehát a sajtóban lebegtette be a saját puccskísérletét, amelyről természetesen sem a pártvezetés, sem pedig Helmut Kohl nem tudott, vagy nem is mert gondolni.

Merkel számára az ajtó végül akkor nyílt ki, amikor kiderült, hogy a Helmut Kohlt követő CDU-elnök, Wolfgang Schäuble is botrányba került, ő ugyanis egy Karlheinz Schreiber nevű fegyverkereskedőtől fogadott el kenőpénzt.

Németország 2002-ben ismét választani készült. Az akkori felmérések alapján Schröderék toronymagasan vezettek. Így Merkel jobbnak látta, hogy nem indul el a választásokon – maga helyett pedig a CDU testvérpárjának, Bajor Keresztényszociális Unió (CSU) eleve esélytelennek tűnő elnökét, Edmund Stoibert indította a kancellári székért. Az újabb választást a CDU/CSU ismét elbukta, a szocdemek így újrázhattak.

Angela Merkel azonban tudta, hogy eljön még az ő ideje. Innentől folyamatosan azon tevékenykedett, hogy a párton belüli riválisait leverje, és hogy a CDU őt jelölje a következő kancellárjelöltnek. Merkelnek minden esélye megvolt arra, hogy behúzza a következő választást. A Gerhard Schröder-féle kormányzat ugyanis nagyon nem remekelt. A gazdasági mutatók egyre inkább stagnáltak, ráadásul a szocdemek számára ott volt az igazi „bezzegország”, a Tony Blair által vezetett Nagy-Britannia, amely épp ebben az időszakban kezdett el „szárnyalni”. Schröder megpróbálta megújítani a pártot, az ország gazdaságát pedig egy nagyívű adócsökkentéssel próbálta gatyába rázni. Sikertelenül. A szocdemek megbuktak, és új választásokat írtak ki 2005-re.

Soha nem látott esély tárult fel Merkel előtt. A választás előtt a CDU elnöke a szabad piac mellett kezdett el kampányolni (ezt legutóbb csak az 1960-as években merték „felvállalni” a német politikában), emiatt a The Wall Street Journal el is kezdte Merkelt Margaret Thatcherhöz hasonlítani.

A merkeli irányváltástól kezdve a CDU elkezdett eltávolodni a kohli kereszténydemokrata értékektől, és elindult a jelenleg is tapasztalható liberálisabb irányba.

A kereszténydemokraták 2005-ben hozták a kötelezőt, de csak a szociáldemokratákkal együtt alakíthattak kormányt. A kampányban ígért adócsökkentések elmaradtak, az áfákat rögtön harminc százalékkal megemelték, így Merkel belépője a nagypolitikába egy hatalmas megszorító csomaggal történt.

A német politika mellett közben a kancellár elkezdte kiépíteni külpolitikai tekintélyét is, és szépen lassan beépült a „globalisták” szűk, de annál színesebb körébe. Merkel jó kapcsolatot ápolt Tony Blairrel, rajta keresztül ismerkedett meg Barack Obamával is, aki miután bejelentette, hogy indul az amerikai választáson, azonnal maga mögött tudta a német kancellár támogatását. 2008 nyarán a németek annyira odavoltak Obamáért, hogy a demokrata elnökaspiráns Berlinbe utazott, ahol több százezer német előtt mondott „nagy hatású” beszédet. Olyan önkívületi állapotot, mint ami Tiergartenen volt tapasztalható, talán a berlini fal leomlása óta nem láttunk.

Barack Obamában a német kancellár megtalálta régi önmagát. Az újdonsült amerikai elnök hasonlóan vélekedett a klímaváltozásról, a társadalmi értékekről, mint Angela Merkel – ami érthetően összehozta kettejük valóban szoros szövetségét.

Egy évvel Obama győzelme után Németország ismét választott, és a kancellár ismét Angela Merkel lett. Történt azonban egy meglepetés a választások alatt. A Szabad Demokrata Párt (FDP) ugyanis 15 százalékos eredménnyel zárta a voksolást, így a CDU-nak immár nem kellett a szociáldemokratákkal együtt kormányoznia, és szövetségre léphetett a jobboldali liberálisokkal.

Az FDP azonban – Merkelékkel szembemenve – adócsökkentést és az atomerőművek bezárását ígérte. De a liberálisok azt is kitűzték, hogy csökkentik a szél- és napenergia-telepek támogatását – a túlzott állami dotációk miatt.

Egy német család számára ugyanis hatalmas költségekkel jár a környezetbarát technológia támogatása (ez az úgynevezett EEG), ami Merkel regnálása óta csaknem a duplájára emelkedett. Ezért van az, hogy ma a dánok után a németek fizetik a legtöbb rezsit az állami kasszába.

Merkel azonban az FDP programjával nem értett egyet, és ugyanúgy vélekedett az atomerőművek sorsáról, mint ahogy azt tette a Kohl-kormány környezetvédelmi minisztereként, tehát kiállt a nukleáris energia hasznosítása mellett. De fontosnak tartotta a környezetbarát üzemek, telepek állami támogatását is, így alapvetően be volt kódolva a CDU-FDP közti csörte a kormányon belül.

2011 tavaszán azonban bekövetkezett az, amit senki sem várt: Japán közelében egy földrengés és az azt követő cunami súlyos nukleáris katasztrófát okozott a Fukusima Daiicsi atomerőműben.

Angela Merkel látva a szerencsétlenségről szóló híradásokat, azonnal megváltoztatta korábbi álláspontját, és ezt a „pálfordulást” a közvéleményben is el szerette volna érni. A kancellár a katasztrófa után nem sokkal közölte: az összes Németországban található atomerőművet – legkésőbb 2022-re – leállítják. Sőt, az atomenergiával foglalkozó energetikai cégeket különadókkal is terhelte volna a kancellár. (Ezt a különadót azóta eltörölték, mivel az atomenergiai cégek megtámadták Merkel döntését a bíróságon, és nyertek. Ráadásul a német kormánynak rekordösszegű kártérítést kell kifizetnie ezeknek a vállalatoknak.)

Merkel döntése hatalmas szimpátiát váltott ki a baloldali és zöldpárti körökben, viszont saját pártján, a CDU-n belül igen sok kritikát kapott a kancellár.

Angela Merkelnek 2010-ben újabb válsággal kellett „megbirkóznia”. Ekkor robbant ki ugyanis az euróválság, amely mind a mai napig „érezteti hatását” – nemcsak Németországban, hanem egész Európában is. Bár utólag azt mondhatjuk, hogy a német állam bizonyos szempontból nagyon is jól járt a „válságkezelésben” – mivel Németország „részesedése” a hiteleket folyósító Európai Központi Bankban brutális, 27 százalék –, ám a kintlévőség így is tetemes, és semmilyen biztosíték nincs afelől, hogy a német adófizetők egyszer visszakapják majd a pénzüket. (Egyes számítások szerint 300 milliárd eurónyi megtakarítást vesztettek el a német adófizetők, csak 2012 óta.)

Egyébként a kancellár által erőltetett „mentőcsomagok” ötlete is szembemegy Helmut Kohl szellemiségével, aki az euró bevezetése előtt arról beszélt, hogy az EU-ból soha nem lehet „adósságunió”. Most mégis az lett.

Végül itt van az Európát leginkább sújtó probléma, az úgynevezett migránsválság, amelyet ha Európa legerősebb államának első számú vezető politikusa nem kezel jól, akkor alapvetően fog megváltozni Németország, és vele együtt egész Európa képe.

2013-tól Angela Merkel ismét nagykoalícióban kormányzott, a keringőre, ahogy 2005-ben is, ismét a szociáldemokratákat kérte fel. Ennek meg is lett az eredménye: a migrációs válság kezelésének totális kudarca (az illegális bevándorlók és a közte rejtőző terroristák beengedése). Bár a német gazdaság jól teljesített és jól teljesít ma is, a bevándorlási válság miatt meredeken nőtt a bűncselekmények száma, és a mindennapok részévé vált az iszlám terrorizmus, illetve annak fenyegetettsége.

Erről adtak bizonyítványt a választások most vasárnap. Bár a kancellár ismét behúzott egy választást, a migránssimogató szociáldemokraták csúfos leszereplése mellett Merkelék szövetsége, a CDU/CSU is több millió szavazót vesztett, akik átvándoroltak az olyan bevándorlásellenes pártokhoz, mint amilyen az Alternatíva Németországnak (AfD) és a 2017-es a kampányban száznyolcvan fokos fordulatot végrehajtó liberális FDP.

Angela Merkelnek tehát váltania kell, mert úgy tűnik, hogy a CDU középre helyezkedő korszakának leáldozott, és a választók is azt sugallták a kancellárnak, hogy ideje lenne visszatérni a korábbi, Helmut Kohl-féle kereszténydemokrata értékrendhez.