Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Senkik országa

Horváth József György

2018.06.20. 12:30

Különös élménnyel gazdagodtam a hétvégén, ugyanis személyesen is áldozatul estem annak a mindent átszövõ felsõbbrendûségi érzésnek, amelyrõl idáig többnyire csak közéleti szereplõk tapasztalatai alapján volt alkalmam írni. Szubjektív beszámoló egy szürreális találkozóról és a liberális lelkületrõl.

A történet egy általános iskolai osztálytalálkozóval kezdődött, illetve némiképp előbb, az április 8-ai újabb Fidesz-győzelemnél, de ez csak a kontextus miatt érdekes. Ezt követően ugyanis egy régi barátom, korábbi osztálytársam a Messengeren írt üzenetet, hogy találkozzunk és egy sör mellett beszéljük meg, hogy én – mint elvileg értelmes, diplomás ember – miért szavaztam a Fideszre. Kicsit furcsának tűnhet, hogy miért kellene egyáltalán bármilyen döntésem miatt is egy viszonylag régen és ritkán látott embernek magyarázkodnom, de szívesen elfogadtam a felkérést, főleg azért, mert szeretek a politikáról konstruktív vitát folytatni – nem véletlen az sem, hogy blogot írok.

Sajnos a találkozó egyéb elfoglaltságaim miatt az általa javasolt időpontban nem jött össze, de felajánlottam, hogy egy következő alkalommal szívesen bepótolhatjuk. Õ ehhez akkor meglepően ragaszkodott, de gondoltam valóban arra kíváncsi, hogy mit gondolok arról, hogy az új európai trend katalizátorának szerepében miért pont kis hazánk tetszeleghet. Bár tavasszal a találkozó mégsem jött össze, de mivel júniusban tartjuk a 15 éves osztálytalálkozónkat, gondoltam ez az alkalom is tökéletes lehet erre. Ezután másfél hónap csend következett.

Miután közeledett a találkozó, a szervezés is elkezdett felpörögni. Mivel maga a buli abban a Budapesthez közeli kisvárosban volt, ahova általános iskolába jártunk – és mivel mindketten Budapesten lakunk –, ezért felajánlotta, hogy elvisz kocsival. Milyen kedves gesztus, gondoltam, de mivel én is autóval járok-kelek, és mivel egyéb programjaim is voltak, amik miatt nem szeretem magam másokhoz kötni, ezért ezt a felajánlást kedvesen visszautasítottam. Maga a buli szombat délután kezdődött, és a történet is itt kezdett el egyre furcsábbá válni. Mivel a péntek estém az éppen zajló világbajnokság miatt a szokásosnál később zárult, és mivel szombat délelőtt is programom volt, ezért úgy terveztem, hogy délután még pihenek egyet, hogy kisimult arccal és kipihenten jelenjek meg régen látott ismerőseim előtt. Azonban a srác megint írt, hogy mikor érek oda. Miután felkeltem délutáni sziesztámból, azonnal válaszoltam neki, hogy lassan indulok. Sürgetése még ebben a pillanatban is a baráti szeretet kifejeződése volt számomra. Erre válaszolt, hogy pont itt van előttünk, és hogy megvár. Finoman megint vissza kellett utasítanom, hogy még el kell készülnöm, és különben is mit számít már az a néhány perc.

És akkor elérkeztünk az osztálytalálkozóhoz: mondhatnánk, hogy a szokásos mederben folyt (bográcsozás, italozás, nosztalgiázás), nem szokásos hangulatban, hiszen úgy gondolom, mindenki jól érezte magát. Ilyen körülmények, és hosszú felvezetés után jutottunk el történetünk lényegéhez, a „vitához”. Én ezt itt már nem igazán akartam erőltetni, mert rajtunk kívül szemmel láthatóan nem érdekelt senki mást, de hát a szavamat adtam, az meg ugye abban az értékrendben, amiben szeretnék hinni, szent. Emberünk természetesen nem tántorított, és még az sem zavarta, ha ennek eszkalálódása miatt többen is otthagyják a bulit. Így hát néhányan maradtunk még, de kormánypártiként egyedül voltam. Persze ez a helyzet engem nem szokott elriasztani, szívesen vállalom a véleményem egy kvázi bizottsági meghallgatáson is.

A probléma nem is a létszám aránytalan elosztásával volt, hanem azzal, hogy jóhiszeműen, de utólag belátva némiképp naivan arra számítottam, hogy valódi, higgadt és releváns véleményütköztetés lesz, hiszen egy alapvetően baráti társasági összejövetelen vagyunk, de óriásit tévedtem. Az első néhány perc alapján világossá vált, hogy ez nem bizottsági meghallgatás, hanem kivégzés lesz, méghozzá bármi áron. Így már összeállt a kép, hogy miért próbált minden alkalmat megragadva, lehetőleg minél előbb találkozni velem. Mint a gyerek, aki már nagyon várja, hogy kibonthassa a karácsonyi ajándékait. Azt hiszem, ezzel alapvetően nincs is semmi gond. A gond ott kezdődik, amikor a vitakultúrádban meglévő hiányosságokat azzal az örök érvényű módszerrel próbálod felülírni, hogy annak van igaza, aki hangosabb. És aki többet beszél. Nem mértem, de a „vitára” fordított összidő 90%-a biztosan hozzá volt köthető. A maradék 10 pedig azért tűnik elfogadható részeredménynek a számomra, mert minden elkezdett gondolatmenetemet közbekiabálással szakította félbe. Emblematikus pillanat volt, amikor az egyébként vele többnyire mindenben egyetértő társai próbálták finoman a tudtára adni, hogy ha valóban választ szeretne, akkor legalább levegővételnél engedjen szóhoz jutni. Aki nem erős, az erőszakos, ugye. Mivel már így is úgy éreztem magam, mint a Mónika-showban, ezért azt gondoltam, hogy nem az egymás túlkiabálása tűnik a legjobb stratégiának, hanem inkább abban a kevés, de rendelkezésemre álló időben próbálok tárgyilagos válaszokat adni. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy itt azért már némi alkoholt elfogyasztottunk, ám mivel pontosan ugyanannyit ittunk, ezért azt gondolom, hogy ez valójában nem tekinthető helyzeti előnynek, egyikünk részéről sem.

Azonban a tárgyilagos és tényszerű beszélgetésekhez nem ártanának a tények, vagy legalábbis az azokban való megegyezés. Nem kívánom az olvasó elé tárni a beszélgetés menetét, annak valóban semmi értelme nem is lenne, mint ahogy sajnos már akkor sem volt, de néhány eszembe jutó példán keresztül szeretném érzékeltetni, hogy ha elég hangos és magabiztos vagy, akkor a vitakultúra mellett érvelési készségre sincs szükséged. Így lehet olyan megállapításokat tenni, mint hogy

  • a BBC egy szaúdi milliárdos tulajdonában van,
  • a CNN nem demokrata,
  • a Suzukit (ami soha nem volt állami tulajdon) a Fidesz adta el, ahogy a szerencsi gyárat is (1991-ben privatizálták).

Ezek az evidenciák most így lehet, hogy viccesnek hatnak, de hidd el, hogy élőben inkább szürreális volt. Cáfolatot pedig azután már végképp nem akarsz adni, amikor jobban tudja a fizetésed pontos összegét, mint te magad. És sajnos ez sem vicc. Annyira biztos az általa kreált világ valóságtartalmában, hogy még ebben a kérdésben is nemhogy vitába szállt veled, de képtelen vagy meggyőzni – hosszas próbálkozás persze nem volt, hiszen semmi köze hozzá, de a helyzet abszurditása még engem is meglepett.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha a fejében előre lejátszott meccseket akarná most élesben újravívni, ezért az általa korábban elképzelt válaszokkal vitatkozott. Többek között az is ilyen volt, amikor az egyik közös barátunkat hozta szóba, aki Londonban megismerkedett egy pakisztáni lánnyal, akinek az apja korábban haditudósítóként dolgozott. Mivel számomra ez az információ újdonság volt, és mivel kedvelem a közös ismerősünket, ezért emlékszem, hogy az futott át az agyamon, hogy biztos milyen büszke lehet rá. Ehhez képest megkaptam, hogy őt is mennyire utálom, pedig mennyivel több nálam. A csodálkozástól biliárdgolyónyi méretűre kerekedett szemeim vonták el figyelmem a válaszáról, amikor közöltem vele, hogy itt most saját fantáziájával vitatkozik, ezért csak annyira emlékszem, hogy nem sikerült kizökkentem magabiztos szerepéből, hiszen ezt is jobban tudja. Nehéz ilyenkor bármit tenni. Visszatérő elem volt még részéről az is, amikor azt ismételgette, hogy “utálom a magyarokat”. Hogy ez pusztán irónia volt részéről, vagy egy őszinte vallomás, azt nem sikerült kideríteni, mert szándékosan nem akartam rákérdezni erre a már láthatóan előre legyártott panelre sem, hiába ismételte meg háromszor is.

Szóval ott állsz, hogy érdemi mennyiségű információt nem tudsz átadni, a megszólalásra vonatkozó lehetőséged megpróbálnád legalább az ordító tévedéseire használni, de mindhiába. Ilyen körülmények között azt gondolom, hogy minden további energiaráfordítás felesleges, így hát amellett döntöttem, hogy inkább csak hallgatok, mondjon bármit is. Nem fogjátok kitalálni, de ez volt a lehető legrosszabb, ugyanis az a belső frusztráció, ami a kezdetektől fogva benne volt az érzések nélküli, vagy inkább már unott faarcom következtében még inkább felszínre tört, már ha ez egyáltalán lehetséges. Mivel a nyilvánvaló cél a gonosz, általa üldözött és lenézett világkép megsemmisítése volt, amelynek a megtestesülését jelen pillanatban én jelentettem, és mivel a „vita” során folyamatosan meglévő személyeskedő sértéseit egyre látványosabban nem vettem fel, ezért minden egyes mondatával húzott egyet az előbbin. És ez volt az a pillanat, amit korábban még soha nem tapasztaltam. Nehéz pontosan megítélni, de úgy vélem, hogy mivel a célja személyem totális megtámadása volt, ezért keményebb megoldásokhoz kellett nyúlnia. Szokták mondani, hogy részeg ember nem hazudik, az meg pláne nem, akinek célja eléréséhez már kevésnek bizonyulnak a hagyományos eszközök. Ebben a pillanatban tört felszínre valódi énje. Azt idáig is pontosan tudtam, hogy mit gondolnak rólam a liberálisok, de ilyen mértékű indulatot ekkora elemi erővel felszínre törni még nem tapasztaltam. Még annál is furcsább volt, mint amikor megmondta nekem, hogy kire szavazzak, meg hogy mit olvassak.

Ugyanis ennél a pontnál a beszélgetést itt abba az irányba terelte, ami az alábbi kérdezz-felek párbeszéd formáját öltötte magára:

— Ismered a fehérvári kórházigazgatót?

— Nem.

— És ismered a gyulai kórházigazgatót?

— Nem, miért kéne ismernem?

— Persze, hogy nem, mert egy senki vagy.

— Egy senki?

— Igen, egy senki.

Itt ugye a munkája által ismert, és a társadalom által valóban elismert emberek ismeretségének a hiányát kérte számon rajtam. Lényegében arra az érvelési hibára építette fel mondanivalóját, hogyha ismersz olyan embereket, akiket valamiért fontosnak gondolsz, akkor megspórolhatod magadnak a mondandód érvekkel való alátámasztását. Ez a klasszikus tekintélyre való hivatkozás iskolapéldája, de máshonnan is ismerős lehet a technika. A liberálisok előszeretettel használják a tények helyett a moralizálásra épülő érvelést, amikor azt mondják, hogy aki nem pártolja a melegházasságot, az homofób, aki szerint nem kell befogadni menekülteket az gyilkos, vagy aki nem ismeri azt, akit én, az egy senki.

Mióta úgy döntöttem, hogy politikai kommunikációval is szeretnék foglalkozni, azóta az ehhez hasonló támadásokat már megszoktam (aki kurvának áll, ugye..), nem is kérem rajta számon, hiszen a blogommal is lehetséges, hogy nap mint nap megtámadom a világnézetét, ami ugye az ő önérzetét is sérti – főleg akkor, ha ezt egyre sikeresebben teszem. Szóval megértem, ha nincs fogás, attól még az indulatot valahogy ki kell elégíteni, és miközben minden igyekezetével azon volt, hogy lehetőség szerint minél mélyebben gázoljon bele a lelkembe, egy dologról megfeledkezett. Vagyis, hogy az általa követelt feltételeknek a jelenlévők közül senki sem tud megfelelni, így a kritikák, amiket a személyemnek szánt, lényegében az egész társaságot sértették. Mindenkit, kivétel nélkül. Ezt még sikerült tovább fokoznia, amikor a kormány családtámogatási rendszerét úgy határozta meg, hogy az a cigányokat segíti. És itt megint csak nem a tájékozódásbeli hiányossága az aggasztó (mivel a családi adókedvezmény a dolgozókat segíti), hanem az, hogy ezzel a mondatával egyszerre sikerült közvetve lecigányoznia a házigazdát, és még egy jelenlévőt, ugyanis mind a ketten már három lurkónak adtak életet. Amikor visszakérdeztem, hogy ugyan nem elszólás volt-e a részéről, hogy az számít cigánynak, akinek három gyereke van, elégedetten slukkolt a cigarettájába, majd mindezt megkoronázandó hozzátette: de ugye tudod, hogy semmi bajom a cigányokkal.

Ezek után azt hiszem nem lehet kérdés, hogy miért nem tudnak a liberálisok olyan társadalmi támogatottságot elérni, ami valaha is a hatalom közelébe juttatná őket. Mert ha a világot csak a saját szemüvegeden keresztül vagy hajlandó nézni, ahol a Valaki és a Senki szerepeit egyedül te vagy jogosult leosztani, akkor az általad kizártak tábora könnyen lehet, hogy legközelebb a 2,8 milliót is meg fogja haladni. Sajnálom, ha a demokrácia is csak addig fontos, amíg liberális érdekeket szolgál.

Ami azonban továbbra is nyitott kérdés, hogy mégis mitévő lehetek ezek után. A vita elől ahogy eddig, ezután sem fogok elmenekülni, ám tanulva a szombatból, ilyen esetben inkább ragaszkodom az írásbeliséghez. Egyrészt mert nem vesz agresszív jelleget, másrészt pedig minden azonnal ellenőrizhető, így legalább az alapvető tárgyi tévedésekre rögtön rá tudok világítani. A dolog személyes részét illetően megértem a rengeteg elfojtott frusztrációt (a helyzet kicsit a Havas vs. GFG klasszikusra emlékeztetett a második kétharmad után), valamint nem vagyok híve a politika kapcsolatromboló természetének, és szeretném hinni, hogy ez ezúttal sem lesz másképp.

Ezt a cikket egy olvasónk írta. Amennyiben Te is kedvet kaptál, várjuk írásodat a [email protected] címre. A további részletekről itt olvashatsz.

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére