Donald J. Trump, az Amerikai Egyesült Államok megválasztott elnöke január 20-án két Bibliára teszi le hivatali esküjét. Az egyik a családi Biblia, amelyet édesanyja Mary Anne MacLeod hagyott rá, a másik pedig az, amelyre Abraham Lincoln tette le elnöki esküjét 1861-ben.

Várakozásaink szerint a beiktatási beszéde előtti esküre egyszer kerül sor. A megválasztott elnök elődje Barack Obama ugyanis újrázni kényszerült, mivel a Capitolium előtti beiktatási ünnepségen mind John G. Roberts Jr., a Legfelsőbb Bíróság elnöke, mind pedig a beiktatott elnök hibát vétett, és végül utóbbi nem az Alkotmányban rögzített szöveget mondta. A történethez hozzátartozik, hogy másodszorra a Fehér Házban pedig a Biblia hiányzott.

Az, hogy a mostani ceremónián esetleg a korábbi töretlen gyakorlattól eltérően nem a George W. Bush által delegált, jogszemléletét tekintve konzervatív Roberts fogja tartani a Szent Könyvet, annak más oka lesz; amennyiben Clarence Thomas, az amerikai fekete közösséghez tartozó legfelsőbb bírósági bíró fogja – elsőként az amerikai történelem során – levezetni az eskütételt, ez a feketéknek tett gesztusként, az emberi méltóság és faji egyenlőség melletti kiállásként lesz értékelendő. Mint ahogy a szexista vádakat is igyekezett cáfolni a beiktatandó elnök azzal, hogy több nőt helyezett kulcspozícióba az adminisztrációjában.

A két Biblia is üzenetértékű. Az Aquinói Szent Tamás által vallott ordo caritatis, a szeretet rendje alapján egyrészt szűkebb közösségünkért, a családért tartozunk felelősséggel. Trump, akinek német ősei még a Dumpf nevet viselték, a skóciai születésű és háztartási alkalmazottként dolgozó édesanyja révén mindennél fontosabbnak tartja családját, mint ahogy Mary és Fred Trump is különös gondot fordított arra, hogy a gyermekként sokat csibészkedő Donald megfelelő nevelésére és iskoláztatására.

A másik Biblia – amelynek kis mérete Trump elődjét jókedvre derítette esküje elején –  a tágabb közösséget jelképezi: a hazát és azt a civilizációt, azt a közös kultúrát, amelyhez Trump maga és mi, európaiak is tartozunk.

A politikai beszédmódban markáns változást hozó Trump talán ezt tekinti fő feladatának: a hazája által is fémjelzett, keresztény, európai gyökerű nyugati civilizáció létének és jogos érdekeinek védelmét, és ennek érdekében kívánt szakítani a közéleti vitákra oly bénítóan ható, úgynevezett politikai korrektség dogmájával.

Trump a hagyományos értékek iránti elkötelezettségének többször kellett, hogy hangot adjon, hiszen republikánus bírálói a kampány során túlzott szabadossággal gyanúsították. De elvárja tőle ezt az attitűdöt az elnöki hivatal tekintélye is, amely 1789. április 30-a, George Washington beiktatása óta szilárdan testesíti meg a kormányzó hatalmat az Egyesült Államokban.

De ezt a hozzáállást követeli meg az USA alkotmánya is, amely 1787 óta hirdeti, hogy a „végrehajtó hatalom az Amerikai Egyesült Államok elnökét illeti.”

Trump politikusi példaképe, Winston Churchill a dolgozószobája falára az alábbi, Lincolntól származó idézetet helyeztette: „Ha megpróbálnék elolvasni – mi több: megválaszolni – mindent, amiben támadnak engem, akkor ezt a boltot be is zárhatom más ügyek számára. A meggyőződésem szerinti legjobb dolgot teszem a legjobb tudásom szerint, és ezt fogom tenni mindvégig. Ha a végén a dolgok jól alakulnak számomra akkor, amit ellenem felhoztak nem fog számítani. Ha a dolgok rosszul végződnek a számomra, akkor az sem tud változtatni semmit, ha tíz angyal esküszik arra, hogy nekem volt igazam.”

Mert hisz abban – és erre teszi elnöki esküjét –, hogy szavait és tetteit igazolja majd a történelem.